Siri Nathanael

Nem igazán tudom, mit is tudnék itt mondani. Azt tudom, hogy nem vagyok éppen egy könnyen felfogható eset a legtöbb embernek. Amolyan igazi furabogár. Nem igazán értem, ha valaki szarkasztikus, ironizál, vagy csak olyan viccet mond, ami nem olyan egyértelmű. Nekem nem esik le olyan könnyen, persze érzem, ha sok esetben, ha eléggé ismerem az illetőt, de néha még így is segítségre van szükségem a felismeréshez.
Annyira el tudok merülni a munkában, vagy kis dolgokban, hogy alig lehet belőle kirángatni, valószínűleg meg sem hallak az első pár próbálkozásnál. De éppen ezért nagyon alaposan és jól tudom az adott dolgot csinálni. Tökéletes lesz a leves és a fülbevaló is, amit készítek. A koncentrációm és az önuralmam remek, de új dolgokat megtanulni csak nehezen tudok. A túlélési ösztöneimnek és a tapasztalatnak hála nem lettem én is a falkám áldozatai közül.

Egyetlen egy személy maradt számomra, akivel már korábban is szoros szálak kapcsoltak össze, de most már csak ő van nekem. Mindenki mást elvesztettem, akit valaha is szerettem. Kicsiket, időseket, a saját szüleimet és nagyszüleimet is megölték, vagy menekülés közben haltak meg. Chero az egyetlen, aki ismer és szeret, már senki más, nem is akarok jelenleg többet.

Mit kéne itt elmondanom? A múltat? De most most van, nem kell nekem a múlt. Nem... Nem akarok emlékezni. Hát jó...
Mindig is a falu bolondja voltam. Sosem értettek igazán, pedig én csak ugyanazt mondtam ki, amik az ő fejükben is megfordultak. Nem tudtam felfogni, miért baj, ha kimondok dolgokat, vagy megkérdezem, ami érdekel. Talán ezért voltam olyan sokat egyedül, és ezért vágták hozzám néha a rohadt paradicsomot. Látni akarták, mit reagál a retardált.
Még a szüleim sem igazán tudták, mihez kell velem kezdeni. Persze szerettek a ház falain belül, de mivel rossz hírek terjengtek rólam, ők is közbeszéd tárgya lettek és azt nem akarták. Kint, a semmi közepén máshogy mennek az ilyenek, nem is igazán hibáztatom őket.
A falka részeként lehetőségem volt gyakorolni, igyekeztem, de még így sem tudtam változtatni sokat magamon. Nem igazán volt probléma a különcségem a falkán belül, elfogadtak engem, különösen egyvalaki. Chero valahogyan mindig is anyáskodott felettem, családközpontú nőstény, mindenkit szeret, de nekem ő volt igazán a kapcsolódási pont a környezetemhez.
Minden remek is volt egy hosszú darabig, amíg valaki valahol valamiért úgy döntött, hogy a falkámnak nem szabad tovább léteznie. A hímjeinket vadászták le előbb, aztán utánunk, a menekülő nőstények után vetették magukat. Azóta sem tudom felfogni, miért tették, mit művelhettünk, hogy ezt a sorsot érdemeltük. Összesen nyolcan kezdtük a menekülést, de mára már csak ketten maradtunk. Én és Chero, a két legerősebb és legidősebb a nőstények közül. Mindenki más túl gyenge volt vagy nem tudtuk őket megvédeni.
Tudom, hogy Cherot is már csak az tartja életben, hogy engem biztonságba helyezzen. Hallottunk egy helyről, ahol a vérfarkasoknak egy vára van egy erős alfával, ahol szívesen látnak bárkit a fajból, oda akarunk eljutni. Abban a városban nem kell félnünk senkitől, hiszen itt mindenki pontosan olyan, mint mi. Ez a terv. De sikerül vajon elérni? Elég lesz már?