Ra Horakhty

Ra az ókori Egyiptomban istenként tisztelt entitás volt, valójában egy különös körülmények között teremtődött alakváltó. A forma, melyet képes felvenni a  Főnix, egy hatalmas, arany-vörös színben pompázó sárkány-madár avagy tűzmadár. Ennek megfelelően képes lángba borulni és felégetni önmagát vagy ellenségeit. De méretei önmagában fenyegetőek lehetnek. Különleges bele érző képességgel is rendelkezik, így felismer a lelkeket, akikkel már találkozott.
Kapcsolatait tekintve a többi egyiptomi istenként ismert alakváltó "testvére", akik közül sokan szövetségesei, de szintén nem egy ellenlábasa is akad közöttük.

Minden vérben úszott.
Az éjszaka vaksötét volt, mintha a csillagokat Apophis nyelte volna el...vagy talán éppen ebben a pillanatban született. Ahogy mindnyájan. Az oltárról patakokban folyt a szűz vére, karmazsin fátylával borítva be testünket, világra hozva azokat az entitásokat, akiket a történelem az egyiptomi istenekként tisztel s emleget. Egyetlen hajadon élete, koronául a több ezer egyiptomi sírjára, akik mind véráldozatul szolgáltak egy féktelen fáraó hatalmi mámorának...a születésünkhöz. Kinyitottam a szemeim és amit láttam az szentség volt s gyalázat. Felemelkedtem, megpillantottam a zaklatott arcokat, a papok riadt pillantását. Megfordultam s ott feküdt a lány, kilehelve lelkét, hogy egy újabb életben élje tovább a fájdalmat s a nyughatatlan keresést az elveszett békesség s elhervadt ártatlanság után. Oda sétáltam hozzá, ujjaim az immáron üveges szemeire helyeztem, lezárva azokat. Körbe pillantottam, az anya-vérből akkor bimbózó testvéreimre. Abban a pillanatban megértettem, ki ő és mekkora áldozatot hozott értünk. Vissza emeltem rá a tekintetem, forró könnyek vájtak víztiszta völgyeket a vérétől bíborba foglalt arcomra. A hőség pedig egyre elviselhetetlenebbé vállt, valahol, mélyen legbelül. Mikor hozzá értem, éreztem, láttam a szenvedését és a többi emberét, akik értünk haltak. Lángok martaléka lettem, ahogy az élet kegyetlensége és fájdalma felemésztett. Könnyeim záporoztak, tagjaim pedig kín nélküli fájdalommal égtek, ahogy én, A Főnix hamuvá váltam. Mikor ismét felnyíltak napkorong íriszeim, szürke hamu és némi aranyosan fénylő vörös toll fedte mezítelen testem s a templom hideg kövét körülöttem. Minden úgy volt, mint annak előtte, pusztán annyi különbséggel, hogy magamra maradtam. Sehol a vérből, bűnből, becsvágyból és mocskos tisztaságból fogant társaim. Sehol a varázslók vagy a fáraó porhüvelye. De még a hajadon sem, s ki tudja, hová vihették. Lesöpörtem hát tejfehér arcomról az elmúlás virágait és kiléptem a megszentségtelenített templomból, hol ezen az éjen istenek születtek. Az uralkodó alattvalói és a templomszolgák arcra borultak, ahogy megláttak kisétálni a hajnal első napsugaraiba. Hát megjártam utamat, bárkám ismét kikötött s kinyitottam szemeim, hogy a Nap rájuk ragyogjon - rebegték. Világos bőröm, aranyszín hajam s égbolthoz hasonlatos íriszeim megbabonázták az ókori Egyiptom népét. A legjobb kelméket hozták elém és felöltöztettek, miközben a langymeleg homokban sétáltam. Arany karpereceket húztak felkaromra, alkalomra és elvezettek egy égig érő szentélybe, ahol laknom kellett. Én voltam a fény az után a sötétség után, amit az elátkozott fáraó hagyott maga után. Én és néhány fivérem voltunk azok, akik védelmezték ezeket az embereket s így, ha kellett, vért ontottunk, széttépve s eltiporva ellenségeiket, ki-ki a maga hatalmas formáját öltve. De nem felejtettem a kezdeteket. Kifürkészve a vértől mocskos igazságot, felkerestem a vidéket, melyet szemrebbenés nélkül mészároltatott le a férfi, aki Egyiptom királyának nevezte magát. A férfi, aki megteremtett minket egy oly ősi és sötét varázs révén, hogy az még őt is bekebelezte, felfalva nagyra törő álmait. Elmentem hát és a sivár, kietlen romok és homokba veszett tetemek között leltem valamit, amire nem számítottam. Egyetlen lelket, egyetlen gyermeket, aki a történések mártírjaként szenvedte s nézte végig, ahogy a katonák lerombolják az ő kis világát, Alsó- és Felső-Egyiptom harmadát. Megszólítottam s magamhoz vettem a fiút, aki ki tudja hogyan vagy mi módon maradt életben egy ilyen átkozott vesztőhelyen. Karjaimba vettem, keblemre emeltem s vissza tértem a nekem szentelt templomba. Valami legbelül azt súgta, így kell tennem, ez a helyes. A fiúcska pedig velem maradt, cseperedni kezdett, ahogy az idő elszállt felette, de felettem sosem. Mindketten tudtuk, hogy eljön a pillanat, mikor mennie kell, mikor nem rejtegethetem tovább s ez csakhamar bekövetkezett. Szempillantás volt csupán egy olyan lény számára, amilyen én magam is vagyok. Még is mély nyomot hagyott bennem. Annál is inkább, hogy kudarcot vallottam. A fiú férfivá ért és én képtelen voltam csitítani a lelkét, a düh és gyötrelem oly mélyen vert gyökereit a szellemében, hogy egyetlen napsugár sem juthatott el olyan mélyre. A sötétség, ami benne fészkelt, elnyelte a Napot. Sírrablóvá lett, királyok gyalázójává, akinek többé semmi sem szent.  Olyan erőket mozgatott meg, melyek hasonlóan förtelmesek voltak, akár a letűnt fáraóé. De semmi sem lehetett elég, a benne növekvő feketeség egyre csak éhezett. Míg az én szívem megszakadt, hogy így kell őt látnom. A férfit, akit jobban szeretek, mint bármely másik halandót vagy halhatatlant. Meg akartam szabadítani a szenvedéseitől. Legyen vége! És egy úttal megmenteni azt, ami Egyiptom népéből maradt. Átváltoztam hát, lángoló főnix madárrá lettem, hogy együtt égjünk, míg nem marad más csontjainkból, csupán hamu. De én nem maradhattam az enyészeté. Újra és újra új életre kell keljek, hogy a nappalt elhozzam az embereknek. Feléledtem hát, míg belőle nem maradt más, csupán pernye, mit a forró szellő arannyá festett a homokszemek között. Éjjeleken s nappalokon át zokogtam a hamvaink felett, míg újra lábra nem álltam, hogy örökké tartó utamat folytassam. De többé nem mentem vissza a kegyhelyemre. Évszázadok és évezredek peregtek körülöttem, akár a homok az üvegórában. A Szüzet pedig újra s újra megpillantottam, mindig más és más arccal, de éreztem, hogy ez ugyan az a jelenlét. Ugyan az a szellem. De sosem avatkoztam be. Elnézve kálváriáját, ahogy az emlékei felszínre törnek, erőszakosan, s a körnek sosem lesz vége. Most viszont valami megváltozott. Egy rendkívüli, sötét erőt érzékeltem, olyat, amely mellett még az ókorban tapasztalt szörnyűségek is eltörpülnek! Ide vonzott, erre a különös helyre, melyet ködtenger övez, mi kapuként illant el körülöttem...ez a furcsa, sötétségbe burkolózó városka beengedett. És nem csak engem. Valami azt súgja, más, évezredeket látott entitásokat is ide csalogatott s vissza hozhat az életbe.
A történetünk talán csak most kezdődik igazán.