Hathor Noxnoctis

Sajnálom, de tévhit, hogy én is a Szűzvér végterméke lennék. Tudom, csodálnom kellene a nőt, aki életet adott nekem… nekünk. De még azt a nőt se tudom csodálni, akinek köszönhetően ténylegesen létezem.
Ré, a Nap úrnője, az aranyfőnix… meg a többi giccses botorság, amit az emberek az idők során ráaggattak. Persze ha tudnák, hogy a nő, akinek a lelke tiszta, mégis belepte a szenny, aki nem csak magához ölelt egy férfit, de még gyermeket is szült neki, mielőtt együtt haltak volna meg… Ő lennék én. Hathor.
Míg anyámé a Nap sugarai, a fényesség, enyém az éjszaka. Az összes mocskával, rémségével és szörnyetegével együtt. A végtelen sötétség a tekintetemben is látszik annak, aki elég sokáig merészel bennük időzni. Drága apám összes mocskát megörököltem, engem a fény már születésem óta messziről kerül, ellenben a sötétség örömmel ölelt keblére, és fogad magába mai napig is.
Alakváltó vagyok én is, de persze nekem nem egyszerű, nem tudok csettintésre átalakulni. Amennyi düh és méreg lapul bennem, amint megtelik az a bizonyos pohár, szörnyeteggé válok jó magam is.
Baziliszkuszként, ha megmarok valakit, legyen élő, vagy holt az az enyészeté lesz, olyankor nem maradhatok idefent… le kell mennem az alvilágba, ott élhetem csak ki magam igazán. Sokan nevet is adtak ama részemnek, nincs ember Egyiptomban, akit ne töltene el a rettegés, Ammut neve hallatán. Nem szép, tudom, de csak ez képes lenyugtatni annyira, hogy visszanyerjem emberi alakom. Rossz emberből, romlott szívből pedig mint tudjuk, sosincs hiány, mert amíg létezik a fény, van sötétség is, hisz nem élhet egyik a másik nélkül, nemde?

- Ámon, megbélyegzik majd… büntetni fogják… a testvéred – az utolsó szót már üvöltöm Királyunknak, úgy hogy a hatalmas palota falai szépen vissza is verik, hogy aztán csend ülepedjen, míg a férfi lassan fordul vissza, hogy öles léptekkel szakítsa meg a távolságot kettőnk között.
- Hogy merészeled Fattyú? – sziszegi a fogai közt, tekintetében düh lángja izzik. Én pedig tudom, hogy átléptem egy határt azzal, hogy fel mertem emelni a hangom vele szembe, de azt tőlem várhatja, hogy bármikor is lehajtom előtte a fejem. Ó nem, dacosan húzom ki magam, állva a pillantását, ami szerencse, hogy nem szór ténylegesen villámokat.
- Csak te vagy erre képes. Ha elterjed, hogy a nő, akit Istenünknek hisznek annak szült gyereket, az a ti fényeteket is megfakítja. Vége lesz mindennek, amiben eddig hittek, és rettegni fogják az új sötét kort – szóra nyitja a száját, többször is, hang viszont nem jön ki rajta. Tudja, hogy igazam van.
- Legyen – ezt már csak félvállról veti oda, mégis elmosolyodok.

Az ok, amiért a testvéreim azt hiszik a testvéreim. Az emberek Istennőként kezelnek, egyként azok közül, akikért egy Szűz az életét áldozta. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Hogy nehéz-e? Anyámmal úgy beszélni, mintha nem az anyám lenne? Cseppet sem, sosem tartottam annak. Csak egy megtört gyenge nő, aki újra, újra éledve, mégis a régi időket siratja. Micsoda pazarlás, de komolyan… viszont ezért nem is tudja meg soha, hogy van egy lánya is, még a végén kihunyna belőle a tűz, csak mert újabb kudarcként könyvelné el.

Évek teltek el úgy, mintha csupán percek lettek volna. Bátyám leszáműzött az alvilágba.. ez volt az egyességünk része, miután látta, milyen gusztustalan mód gyalázom meg azokat a testeket, amik hősiesen vesztették életüket. Nem volt keresnivalóm idefent, az emberek nem láthatták a szörnyeteget is, aki vagyok, mégis…. valami oknál fogva a legenda elterjedt. Talán Ámon egyik őre keltette szárnyra, aki jelen volt… ez már sosem derül ki.
Lent unalmas volt, várni a lelkeket, látni a félelmet, hallgatni a siránkozást, és a bűnbánatot, a könyörgést, hogy kapjanak feloldozást, s a folyamatos lakomát. Belefásultam, untam, szórakozásra vágytam. A világot akartam látni, és nem ezt a végtelenségig tűnő egy napot, ami újra és újra ismétli önmagát.
Aztán megéreztem… először anyám ébredését, aztán a vonzást, azt az erős vonzást, aminek képtelen voltam ellenállni. Dacolva testvérem haragjával, esélyt adva neki, hogy felfedje a többiek előtt a valóságot, ezzel büntetve engem… felmentem.
A köd, és az azt körülvevő sötétség. Első pillanattól éreztem, megleltem az otthonom, a helyet, ahová mindig is vágytam. Aztán megláttam őt… a férfit, aki miatt rég halottnak hitt szívem is dobbant egyet. Lehetett körülöttem akármennyi, lehettem én akárkivel, - hisz a testi gyönyörökre legalább annyira szükségem volt, mint élelemre a bennem élő szörnynek – soha senki nem érte még el ezt. Figyeltem, minden áldott nap, ott voltam mögötte, megbújtam az árnyékban. Ha lépett egyet, léptem én is, ha elaludt, őriztem az álmait, mígnem az emberi nyavalya győzedelmeskedett felette. Erős voltam, ahogy egyre gyakrabban láttam az arcán a kínt, én magam vettem el az életét, felmentettem szenvedései alól…. hogy aztán odalent, szörnyetegként újra látva őt, az ő szívét is megegyem.