Julian Campbell

Nagyjából ugyanazokkal a képességekkel rendelkezem, mint a többi fiatal vérfarkas, egy kicsit gyengébb vagyok nálunk és valamivel kisebb, de szerencsére az önfegyelmemmel nincs gond. Könnyen és viszonylag hamar elsajátítottam az átváltozás készségét, ellenben van egy egyéb képességem, amivel a legtöbb fajtársam nem rendelkezik.
Tudok szájról olvasni és jelnyelvet beszélni, ugyanis siket vagyok. Hallok persze bizonyos zajokat és hangokat, van hallókészülékem is, hogy segítsen nekem, de mivel nem egy hangokkal teli világban nőttem fel, nem jelent számomra túl sok mindent a beszéd vagy a környezet hangjai.

Nem emlékszem közel sem olyan sokra a szüleimből, mint szeretném, de minden emlékhez úgy ragaszkodom, mintha az életem múlna rajtuk. Mindketten meghaltak tizennyolc éves koromban, nem sokkal a gimi befejezése után. Autóbaleset. Bár élnek még a nagyszüleim, messze laknak, ezért nem tudom őket meglátogatni, egyedül nem igazán vagyok rá képes.
A városban élő vérfarkasokkal ugyan tartom a kapcsolatot, de nem túl mély az ismeretség. Stephan Blackthorn-t is csak név alapján ismerem, talán láttam párszor, de sosem beszéltem még vele.
Az igazi barátaim a bordélyban vannak, a lányok, akik összeszedtek annak idején az utcáról. Néhány hónapja vagyok még csak velük, de sokkal jobban bánnak velem, mint az elmúlt pár évben bárki. Őket tekintem jelenleg a családomnak.

Mennyire tűnök ki a tömegből? Mennyire veszel észre, ha feltűnök, vagy ha ismét elkeveredem? Mennyire látsz engem? Talán elveszem az érzékelésed szélén vagy megjegyzel és az álmaidban kerülök elő újra? Meglátod, hogy más vagyok, vagy pontosan ugyanolyan vagyok neked, mint bárki más a Névtelen Város forgatagában? Elgondolkozol, hogy nekem is vannak álmaim és vágyaim? Hogy pont ugyanolyan komplex, szerteágazó és valós életem van, mint neked? Látod a szomorúságot a szememben és a szorosan összezárt ajkaimat, a kifejező kezeimet és arcomat?
Mindent, amit el lehet rólam mondani, le lehet olvasni erről a kettőről, hiszen ezekkel tartom a világgal a kapcsolatot. A hang nem jelent számomra semmit, de a testbeszéd a mindenem. Ezért nem maradok le sokról, amikor nem hallok másokat, mert látom, ahogyan a testükkel beszélnek. Minden más, az öltözködés, a kinézet, a kor, a nem, a társadalmi réteg nekem mind másodlagos.

Farkasként születtem és süketen. Olyan gyerekként élni, akit a saját szülei nem értenek meg, néha magánál a teljes életnél is nehezebb. A gyerekek kegyetlenek, a saját fajtájukkal még inkább. De nem volt olyan fájdalmas a gyermekkorom, mint másoknak, nem panaszkodhatom. Végül elkerültem olyan iskolába, ahol inkább izgalmas, mint furcsa volt, ahogyan beszéltem, mert napról-napra többet értettek belőle és ezt szerették látni. Én is egyre inkább értettem őket, megtanultam szájról olvasni. A szüleim is megtanultak jelelni velem, tehát a közös vacsora már nem kínszenvedés volt, mert nem tudtam megértetni magam. Végülis érettségire már úgy éreztem, minden rendben van, ilyen a tökéletes élet, semmi sem romolhat el, az egyetem is megvan, ahova majd megyek, de már amúgy is kisebb zseninek számítottam az osztályomban. De ahogy az lenni szokott, nem maradt így.
Az a nyár és az azt követő év volt eddigi életem legsötétebb időszaka. A még élő nagyszüleim idősek voltak és külföldön éltek, nem tudtak befogadni és amúgy is nagykorú voltam, nem fogott kézen a társadalom, ezért hamarosan az utcán találtam magam. Úgy mentek el mellettem a napok és az éjjelek, hogy egyszer csak egy különösen hideg éjszaka az egyik bordélyházban találtam magam. A lányok nem tudtak az utcán hagyni, miután rám találtak a fal tövében. Rengeteget köszönhetek nekik, nem csak egy ágyat az éjszakára, nem csak egy meleg étkezést, hanem egy új lehetőséget az életre.
Náluk maradhattam pár napot, de hamar rájöttem, hogy talán ez az egyetlen esélyem bármiféle lakhatással egybekötött munkára, ahonnan nem hajítanak ki, mert nem tudok rendesen beszélni. Különlegesség lettem a bordélyban, nem olyasmi, amire feltétlenül büszke vagyok, de sokkal emberségesebb volt, mint sok hely, ahol megfordultam és itt megtaláltam a helyem.
Sok visszajáró vendégem van és a falka is befogadott, tehát azt hiszem, megnyugodhatok végre, az életem a helyére került, de valahogy mégsem az igazi. Minden pillanatban várom, mikor romlik el megint minden, hiszen most túl szép, hogy igaz legyen. Félek a jövőtől, nem tudom, hogy mihez kezdek magammal.