Tárgy: Something never change.... Vas. Szept. 13, 2020 7:26 pm
Rá & Lorcan
Fekete volt az ég amikor kinyitottam a szemem, és magam sem értem miért, hiszen egyszer elégtem. Forró, heves és édes lángok perzseltek hamuvá, a testem elsorvadt és a csontjaim sem maradtak meg utánam. A lelkem szétszéledt, legalábbis eddig ezt hittem, mert egy hosszú álomra emlékeztet amiután felébredtem. Idegen világba idéztek, és érthetetlen nyelveken beszéltek az emberek. A régi egyiptomit nem értette már senki, és hamar rá kellett jöjjek, hogy ha nem alkalmazkodom, akkor elpusztulok. Évekbe telt, de kiderítettem mi történt. A világ elmoccant, elpattant és a pillanatnyi résen át, elveszettnek hitt önmagam, átcsusszant ebbe a világba, és ma már ide tartozom. Emlékszem a régi életemre, hogy honnan számazom, és tudom jól hogy nem vagyok az akit ez a kor hősnek nevez. Kalandor vagyok, műkincs vadász, mindaz amit régen sírrablónak, és halálkufárnak neveztek. A piramisok mélyére ások, mert nem szent nekem semmi, és senki. Azok után, amit át kellett élnem, nincs bennem semmiféle gyengédség. Azok után amit a családommal és a falummal tettek, nincs. Persze, voltak benne szép részek is. Ré például nagyon is szép volt, és szinte anyámként nevelt fel, a Fáraó pusztítása után, de... neki sem sikerült elfeledtetni velem hogy mi történt. Nem tudott elég fényesen ragyogni a lelkem sötétjéhez és nem tudott átjutni a tömény falakon. Senki sem tud. Manapság a világot járom, és az újjjászületésemkor megszállt test előnyeit élvezem ki. Voltak mágikus hajlamai, és így könnyedén megoldottam a nyelvi problémákat és napkon át meditálva szívtam be az új világ minden ismeretét. Ma már egy motor hátán suhanok a széles utakon, és bőrdzsekimen csillan meg a napfény. Szemem előtt sötét lencsés napszemüveg és egy rég elfeledett város, rég elfeledett legendája után játok. A sűrű köd, tejfehér fátyolként ölel át, és ismeri fel bennem hogy nem vagyok már ember, bármennyire is annak nézek ki. Végül a régi temető szélére navigálom magam, és leparkolom a motort. Az utazó táskákba benne van minden, amire szükségem lehet és a barlang bejártatát keresem. Állítólag ide került Salome hercegnő egyik karperece aminek mágikus erőt tulajdonítanak. Nos, mint ilyen, érdekel és ki kell ássam. Fél óra alatt megtalálom a szűk járatot és be is merészkedek. Nem félek, nincs mitől hiszen itt rám nem jelent veszélyt semmi, csak önmagam. Egy kósza lélek vagyok, semmi más. Elérem a kriptát, és az ősi szerkezetet igyekszem megfejteni amikor világosság támad mögöttem, és megperdülök, készen arra hogy a kezemben tartott csákánnyal bárkit megtámadjak, de.... engem ér támadás. A múlt, kegyetlenül mellkason taszít ahogy aranyló íriszeibe nézek. - Ré. Micsoda meglepetés, vagy ezer éve nem láttalak. Plusz/mínusz pár év, de nem is számít. Miért jöttél ide? Tudtommal neked itt nincs semmi dolgod - kérdezem hűvösen, mert emlékszem még rá. Az időre, a gyönyörű testére, és a csodálatos éjszakáinkra. A heves, tűzre ami mindig a szemében égett amikor felette támaszkodtam. Túlságosan jól emlékszem. Még mindig gyönyörű, de túlságosan jó hozzám. Bár ettől függetlenül... én szívesen nosztalgiázok.
Tudtam, már abban a pillanatban, amikor feltárultak íriszeim a pirkadat hajnalán. Valami közeleg. Valaki közelít. Egy oly ősi szellem, mint én magam. Valaki, aki egykoron fontos volt számomra. Üveges szemekkel meredek magam elé, hiszen ez nem szabadna, hogy megtörténjen. De...miért is nem? Hosszú, túlságosan hosszú életem során már láttam hasonlót. Ó, és mind untalan ősi hazám köszönt vissza. A lány, aki tudtán s akaratán kívül vált az Anyánkká, majd a Fáraó - az átoknak pedig, olybá tűnik, még nincsen vége. Az ezer éves mágia gyökerei mélyre hatolnak, és szerteágazóbb, mint azt korábban valaha is gondoltam volna. Leereszkedik szemhéjam, tengernyi pillám lezárja a világot előttem s előlem. Gondolkodnom kell. Meg kell találnom őt! Midőn újból kinyitom a szemem, immáron leszállt az éj: a város többszörözött életre kel, a maga élőivel, holtjaival és halhatatlan bestiáival. A Gonoszok ideje ez, a Vér ideje jő el, az összes gyűlölt, romlott léleké. Tort ülnek az elveszettek felett. Míg megtehetik. Érzik vajon, ahogyan vesztük közeledik? Ahogyan minden nappal szikrázóbban ragyognak a nappalok? Ahogyan a temetők hűvösét felperzseli a Nap? Felülök, hosszú, aranyszín hajkoronám követi a kecses mozdulatot, tekeregve a patyolat selymen. Keretezve az oly tökéletesen bájos arcot - s lelkem kíméletlenül izzó tükreit. A perzselő óceánt, melybe bármikor bele fulladhat az, aki nem elég szemfüles. Mezítelen testem elhagyja fekhelyem, bele bújok a finom csipke alsóneműbe, hogy aztán fénylő, feszes bőrnadrágot vegyek magamra és egy ahhoz illő fekete szatén fűzőt. Magamra dobom a bitumen fekete bőrdzsekit és megülöm a fémparipám. Diszkrétebb, mint hatalmas sárkány-madár alakban szelni a sötét fellegeket. Hangos dübörgéssel felbőg a motor és meglódul velem, egyenesen a célom felé. Röpke percekbe telik csupán, amíg átsuhanok a vidéken, amerre az ösztöneim visznek. Megállok a kripta tövében. A kulcs kattan, én pedig leszállok a fémszörnyről, hogy meginduljak lefelé - amerre mennem kell. A tompa, kezdetleges kőlépcsőkön aranyszínű lábbelim tűsarka koppan, akár a főnix karma. Egyik határozott lépést teszem meg a másik után, míg meg nem látom azt, akit kerestem. Azt a bizonyos férfit. Hosszú, kecses, bőrbe bújtatott lábaim és formás alakom feltűnése után megpillanthatja az arcomat is. A jól ismert, örök fiatal vonásokat. A hamvas, - s ott és akkor oly ritka - világos bőrt, melyet megannyi éhes csókjával árasztott egykoron. Milleniumokkal ez előtt. Ugyan arra gondolunk vajon? Ahogy tekintetünk találkozik. Lesújtó pillantásom éppen olybá perzselheti, ahogyan egykor lángjaim felemésztették a húsát és a csontját. Megállok az utolsó néhány lépcsőfok előtt, fölébe magasodva. Hátam mögül a Hold fénye von glóriát alakom köré. - Barukatatau. Szólítom egykori nevén, melyet az ősi Egyiptom földjén viselt. Nevéhez méltó titokzatossággal tért vissza Osiris birodalmából. S én nézem ugyan a férfit, tudom ki ő, érzem. Bár az arc, amit látok, nem azé az emberé, akit annak idején közel engedtem magamhoz. Veszedelmesen közel. Bőrének színe többé nem napbarnított, íriszei sem sötétek, akár a kakóbab. Fürtjei pedig a magaméhoz hasonló aranyszínűek, többé nem nyomja rá bélyegét a hófehér árnyalat, melyet azon a szörnyű éjjelen szenvedett el, midőn a lelki kín kiette gyermeki fürtjeiből annak természetes, szénfekete színét. A sors a fejére hintett hamu(szín) helyett (arany)koronát font a halántéka köré. A tekintet, arcának vonásai, mosolya - tagadhatatlanul azé a férfié, akit egykoron szerettem. - Baruka. Azt hitted, ha eljössz, nem talállak meg? Teszem fel a kérdést és még egy lépést teszek felé. Még egy fokkal lejjebb. Nem kell, hogy ingassam fejem, egyetlen pillantásommal nyomatékosítom mondandóm. Akkor és most.
Érzem hogy valami közeledik. Egy kozmikus erő, egy jelenség, ami nem hanyagolható el, és azt is tudom hogy kihez tartozik ez a csodálatos aura. Kevés ember lenne aki meg tud maradniebben a fényben, de hát.. még szerencse hogy nem vagyok ember. Több vagyok annál, vagy éppen hogy kevesebb? Ki tudná azt megmondani. A helyzet az hogy jól érzem magam a bőrömben jelenleg és nem ívánok mást. Az mondjuk igaz, hogy örülnék annak ha nem zavarná meg semmi és senki a munkámat és összehúzott szemekkel figyelem a közeledőt. Tudom mire számítsak, de még mindig letaglóz az éteri szépség ami belőle árad, de már nem vagyok gyerek. Már nem vagyok az az ártatlan férfi aki egykor voltam és nem tudok már hinni a fényben. - Nahát, még emlékszel a nevemre? Hosszú hosszú ideje nem hallottam már ezt a nevet, bár nem is hiányzott... - vonom meg a vállamat könnyedén ahogy kiegyenesedek és végigmérem. Bőrben. Hm, micsoda combok, azt a nyavalya... Elképesztő. Buja vigyorral gondolok arra hogy a modern kort mennyire megkedveltem. Mindent megmutat amire csak a férfi szem vágyhat. - Oh, nem is számítottam rád, plánen em egy ilyen sötét és romlott városban mint ez. Mondd csak Ré, mi hozott ide téged? Hm? Nem jellemző rád egy ilyen hely - csevegek vele ahogy közelebb lépek, és minden félelem nélkül figyelem vonzó alakját és mikor eléggé lecsökken közöttünk a távolság akkor átölelem a derekát. Kezem elkalandozik keskeny derekén és csípőjén ahogy az arcára pillantok. Magasabb vagyok nála egy kicsit, de ez nem meglepő, és kettőnk közül még mindig neki van isteni hatalma, nem nekem. - Mondd csak, ma miért jöttél? Meg akarsz állítani vagy esetleg segíteni akarsz nekem, hm? - incselkedek vele ahogy aranyszín hajába simítok, ami olyan édes-keserű nosztalgiával önt el.
"Shall I stay, would it be a sin if I can't help falling in love with you?"
Fémszörnyetegként koppan-dobban a kegyetlenül magas tűsarok, egyik arany-tőre a másik után, edzve a komor, porlepte követ, szikrázva az éjszakában, játékot űzve a Hold fakó sugaraival. Erős, szénfekete szemfestés keretezi íriszeimet, nyomatékot adva könyörtelen tekintetemnek. Bár tudja ő, hogy tudok kedves is lenni. Cirógatni. Ahogyan egykoron a még gyermek testét öleltem gyermektelen asszonyi karomba, majd később, mikor elhagyott majd vissza tért s már egy szerető hevével karoltam karjaimmal s kulcsoltam derekát lábaimmal. De ugyan ezen tagok marcangolták halálra lángjaikkal. Gúnyos megjegyzésére semmit sem felelek. Lelkembe tapos, ha tudja, mit jelentett valaha számomra, ha nem, de ennek az ég világon semmiféle jelét nem adom. Lepereg rólam, akár a homok az ujjaink között. A forró homokszemek. - Nem változtathatsz azon, ki voltál egykoron. Önmagadat magaddal viszed, bárhová mégy is. Bármilyen nevet öltöttél magadra, ez mit sem változtat az igazságon. Még egy lépést teszek, majd még egyet, míg fájdalmasan s diadalmasan le nem érek, hogy egyenesen szemtől szembe legyünk. - Más a bőröd színe és más a szemedé, a hajadé. De e mögött a maszk mögött ugyan az a fiú vagy, akit akkor, abban az elátkozott, porig égetett faluban megleltem. Végig futtatom vonásain ég-kék szemeimet, igyekezve, hogy ne lágyuljanak el sajátjaim. Megsimítanám e orcát vagy inkább főnix karmokkal szorítanám torkát, hogy aztán kitépjem a szívét? Magam sem tudom biztosan. Míg ő fittyet hányva a jó modorra, ahogyan az egykoron sem volt másként, úgy legelteti idomaimon éhes szemeit, mit sem törődve letűnt korok isteneink haragjával. - Túl nagy itt a sötétség és túl különös dolgok történnek... nézz magadra, te vagy rá az eleven példa. Kivégeztelek s most még is itt állunk, szemtől szemben. Szóval, én kérdezhetném tőled... S bár kérdőre vonom, dacolva kacér pillantásával, még közelebb táncol a tűzhöz és átkarolja a derekam. Meg kellene állítanom. Azt mondani, már nem vagyok az övé és soha nem is voltam. Figyelmeztetni, hogy nem érhet hozzám. Tudom. Még sem hagyják el e szavak torkomat. Tekintetem azonban még mindig keményen állja a övét, ahogy enyhén felfelé emelem állam, hogy az íriszeibe meredhessek. Még a magas sarkú cipellőben is ő az, aki termetesebb. - Sosem sántikálsz semmi jóban, még is mit vársz tőlem? Te a sötétséget szolgálod, míg én maga vagyok a fény. Vetem oda kioktatón, de rezzenéstelenül tűrve, ahogyan cirógat s hajammal játszik. Éhezem csókjait, de meg kell tagadnom magamtól. Nem követhetem el ugyan azokat a hibákat, mint egykoron. Nem szerethetem meg újra és nem hagyhatom életben a fáraót.
Kezdőlap
Tárgy: Something never change.... 
Tudtam, már abban a pillanatban, amikor feltárultak íriszeim a pirkadat hajnalán. Valami közeleg. Valaki közelít. Egy oly ősi szellem, mint én magam. Valaki, aki egykoron fontos volt számomra. Üveges szemekkel meredek magam elé, hiszen ez nem szabadna, hogy megtörténjen. De...miért is nem? Hosszú, túlságosan hosszú életem során már láttam hasonlót. Ó, és mind untalan ősi hazám köszönt vissza. A lány, aki tudtán s akaratán kívül vált az Anyánkká, majd a Fáraó - az átoknak pedig, olybá tűnik, még nincsen vége. Az ezer éves mágia gyökerei mélyre hatolnak, és szerteágazóbb, mint azt korábban valaha is gondoltam volna. Leereszkedik szemhéjam, tengernyi pillám lezárja a világot előttem s előlem. Gondolkodnom kell. Meg kell találnom őt! Midőn újból kinyitom a szemem, immáron leszállt az éj: a város többszörözött életre kel, a maga élőivel, holtjaival és halhatatlan bestiáival. A Gonoszok ideje ez, a Vér ideje jő el, az összes gyűlölt, romlott léleké. Tort ülnek az elveszettek felett. Míg megtehetik. Érzik vajon, ahogyan vesztük közeledik? Ahogyan minden nappal szikrázóbban ragyognak a nappalok? Ahogyan a temetők hűvösét felperzseli a Nap? Felülök, hosszú, aranyszín hajkoronám követi a kecses mozdulatot, tekeregve a patyolat selymen. Keretezve az oly tökéletesen bájos arcot - s lelkem kíméletlenül izzó tükreit. A perzselő óceánt, melybe bármikor bele fulladhat az, aki nem elég szemfüles. Mezítelen testem elhagyja fekhelyem, bele bújok a finom csipke alsóneműbe, hogy aztán fénylő, feszes bőrnadrágot vegyek magamra és egy ahhoz illő fekete szatén fűzőt. Magamra dobom a bitumen fekete bőrdzsekit és megülöm a fémparipám. Diszkrétebb, mint hatalmas sárkány-madár alakban szelni a sötét fellegeket. Hangos dübörgéssel felbőg a motor és meglódul velem, egyenesen a célom felé. Röpke percekbe telik csupán, amíg átsuhanok a vidéken, amerre az ösztöneim visznek. Megállok a kripta tövében. A kulcs kattan, én pedig leszállok a fémszörnyről, hogy meginduljak lefelé - amerre mennem kell. A tompa, kezdetleges kőlépcsőkön aranyszínű lábbelim tűsarka koppan, akár a főnix karma. Egyik határozott lépést teszem meg a másik után, míg meg nem látom azt, akit kerestem. Azt a bizonyos férfit. Hosszú, kecses, bőrbe bújtatott lábaim és formás alakom feltűnése után megpillanthatja az arcomat is. A jól ismert, örök fiatal vonásokat. A hamvas, - s ott és akkor oly ritka - világos bőrt, melyet megannyi éhes csókjával árasztott egykoron. Milleniumokkal ez előtt. Ugyan arra gondolunk vajon? Ahogy tekintetünk találkozik. Lesújtó pillantásom éppen olybá perzselheti, ahogyan egykor lángjaim felemésztették a húsát és a csontját. Megállok az utolsó néhány lépcsőfok előtt, fölébe magasodva. Hátam mögül a Hold fénye von glóriát alakom köré. 
