Abyss of Time ⚜ Viridiana & Amélie

A holtsápadt jövevény arcára kiül az őszinte döbbenet, ahogy Viridiana arról mesél, nem vérivónak született, hanem nemzője változtatta azzá, szeretetből. Ajándéknak szánva az öröklétet. Mindez teljesen felforgatja Az Anya világát, mi már úgy is régesrégen oda veszett.
- A méreg, az méreg.
Nincs mit szépíteni rajta, s egy pillanatra megfagy a levegő a két asszony között. A kínos, kellemetlen mozzanatot az szakítja meg, hogy a piszkos szépség felkapja a fejét egy szóösszetételre.
- Elmozdult...? Ezt mit jelent?
Teszi fel a kérdést, bár valahol, mélyen, ösztönösen érzékeli, mit is ért Viridiana ez alatt. De hallania kell. Tudatosítani, realizálni azt, ami itt folyik. Amivé a világ lett. És amivé az utódai.
- Én... nem tudom biztosan, de valamit érzek...rajtad, belőled...
Válaszol kissé félszegen, felkarjait simogatva, lesütött szemmel. S ez így is marad, mikor a másik nő rajongással nyilatkozik a Győztes Zsarnokról.
Amélie halott, mocsárzöld szemei könnybe lábadnak. Újra s újra a földé akar lenni, hogy ne legyen több szenvedés. Ekkor azonban egy különös gondolat keríti hatalmába. A mocsok és kín mellett, tán értelmet nyerhet az, hogy vissza tért. Tekintete üvegessé válik, mintha kómába esett volna, de ez az állapot nem tart soká. Immáron tudja. Ösztönösen érzi, miért és hogy mit. Élettelenül billenti oldalra a fejét, midőn Miss Chezeron a helyes cselekvésről beszél. Mindez szürreális számára s még annál is több.
- A Királyod sose törekedett erre. Rendjén van ez így, számodra?
Teszi fel a kósza, de annál lényegre törőbb kérdést. S egy perc néma csend után lassan követni kezdi Viridiánát annak hajlékához. Lépteik hangtalanok, mintha csak két gyönyörű nimfa járna a vidéken.
- Te jó vagy... olyan, amilyennek a gyermekeimet szerettem volna látni. De ez tán az emberi véred hozadéka?
Szinte fel se meri tenni a kérdést, mert már az is blaszfémia - és vágyálom. Egyszerre jajgat és ujjong belülről. Hamar elérnek a házhoz, ami takaros, még is szerényebb a letűnt korok fényűző kastélyainál. Amélie körbe pásztázza a vidéket, körül ölelve magát, mintha csak a holt fázva reszketne az élettől.
- Köszönöm.
Mondja neki, távolian és eltűnik a fürdőben. A friss víz lemossa az elmúlás és kegyetlenség minden rétegét, feketévé, üszkössé és véressé változtatva a patyolat tiszta kádat. Az Ősanya pedig úgy lép ki a fürdővízből, akár Vénusz a habokból. Gyönyörű... de még is, oly halott. Egykori pompája még valahol átsejlik, de szépségére árnyékot vet valami, ami több, mint puszta enyészet. Minden egyes rezdülése természetellenesen sikít a realitás ellen. Ha hagynak számára köntöst vagy ruházatot, azt magára ölti és úgy tér vissza a ház úrnőjéhez.
- Talán... volt valaha valaki, akit Victorius valóban szeretett. De ez a szeretet megpecsételte a sorsát. Mert a méreg... az méreg, Viriviana.
Mondja, s élettelen bábhoz hasonlóan, darabos mozgással foglal helyet.