Velizarii O'Reely

Név: Velizarii Kyle  O’Reely a becses nevem
Becenév:Nem lehet becézni, oké?!Vagy… aki megteszi Fantom-nak hív…
Kor:18 éves vagyok, de többnek néznek a sminkem miatt

Csoport: Ember/Mágus
Foglalkozás: Sötét varázsló mi más?!


Ez vagyok én:
Hee? Jah, jellem rajz, akkor meg azt mondd.
Szóval, nem mondom magam gonosznak, de jónak sem. A kettő között rekedtem, ilyen darkosabb jellem vagyok, imádok másokat idegesíteni, és húzni, de nem riadok vissza attól sem ha ütni kell. Általában jól taktikázom, és mindig azt veszem figyelembe, hogy nekem mi a jó ebben, így hát igen, eléggé én-központú is vagyok. Nyugodt, valamint kissé ironikus, szarkasztikus humorommal bárkit kihozok a sodrából, de ennek története van… Ismerkedni nem nagyon szoktam, és nem is nagyon megy, zárt, és titkolózó jellem vagyok, uuuutálom ha valaki a múltammal nyaggat, azt meg szoktam ütni általában, ha túl rámenős. Ha meg lány az illető, hát, nos akkor is. Nem érdekel. Khm, lobbanékony lennék és agresszív? Nem mindig, de néha ki tudják hozni belőlem, az emberi ostobasággal.


Így nézek ki:
Nem látod? Egy adónisz vagyok!
Magas vagyok 180-190 centi között, nem szoktam magam centivel megmérni. Test felépítésem teljesen átlagos, nincs három kezem, vagy négy lábam… Kellően izmos és edzett vagyok, hiába, ez szakmai ártalom, muszáj mindig fittnek lennem. Hajam vörös, néha fekete csíkok is vannak benne, és nem hosszú, nem ér le a vállamig sem. Egyenes és elől van kicsit hosszabbra hagyva, hogy az arcomat keretezze. Az arcom, kerek és elég karakteres látvány. Sötétzöld szemeim vannak, és íves szemöldökeim, valamint az orromban egy piercing látszik. Általában sminkelem magam, nem egyáltalán nem vagyok meleg vagy lányos oké?! Csak nekem így tetszik.  Szóval, smink az van, valamint néha körömlakk, de nem mindig. Ékszer, hát viselek egy párat, pl egy karomszerű gyűrűt, vagy egy szárnyas angyalkát a nyakamban… Tetoválásom ezzel szemben.. hát erről most nem beszélnék. Kedvelem a fekete-vörös dolgokat, és jól is állnak nekem, de általában mindent felveszek, bár a kedvenc ruhadarabom, a hosszú bokáig érő bőrkabátom. Ebből kettő is van, egy sima, meg egy bundával bélelt, a téli időszakra. Nem, nem veszek fel szövetkabátot! Jah, meg nagy bakancs párti vagyok. Általában szeretem a magas nyakú pulóvereket, nem szívesen mutogatom a heget a nyakamon.

Történetem:
Khm, jah igen, honnan is jöttem, ki vagyok nemigaz? Nos akkor jól figyelj, mert nem mondom el, csak egyszer. Egyetlen, egyszer.

18 éves vagyok, tehát értelemszerű hogy 18 évvel ezelőtt születtem meg, cseppet sem szerető családba, vagy dédelgető rokonok közé. Cseppet sem így történt, azt sem tudtam kik a szüleim. Születésem után nem sokkal árvaházba adtak, és jószerével ott nőttem fel, a rideg és szívtelen nevelők világában, akit mit sem érdekelt ha egy gyerek sírva fakadt, vagy a szüleit követelte. Nem érdekelte őket igazán semmi, csak hogy minél több pénzt kapjanak az ott lévő gyerekek után.  Tehát itt nevelkedtem, nem valami fényes körülmények között, és nagyon hamar el is kanászodtam, ha mondhatom így. Mikor rájöttem, hogy itt mi vár rám, és mik a kilátásaim, elkezdtem lázadozni, és sosem azt tettem amit kellett volna. Kiszökdöstem, és többször is rendőrség cipelt vissza, ilyenkor persze még alapos verést is kaptam.  Vidám kis mese mi? De haladjunk. Nem érdekelt különösebben, mert megerősített abban, hogy még azelőtt le kell lépnem innen, mielőtt nagykorú lennék. 10 valahány éves lehettem, mikor egy kiadós verés utáni napon, összeszedtem azt a minimális dolgot, amit enyémnek mondhattam, és leléptem.
Vidám volt, kóvályogtam a hideg utcákon, nem számított éjjel van, vagy nappal, nem akartam hogy visszavigyenek. Behúzódtam mindenféle kis vacokba, hogy ne fagyjak meg, és loptam ha kellett, nem volt más választásom. Aztán persze eljött az az idő is, mikor megtanultam egy igen fontos leckét. Nem mindegy, kit zsebelünk ki, ezt be is bizonyították. Elloptam egy értékes órát, hogy eladjam, és vehessek belőle valamit, amikor nyakon csíptek, és egy sötét, öltönyös figura laza csuklómozdulattal vágta át a torkom. Éreztem a penge hidegét, és utána a saját vérem melegét, és groteszk módon hallottam, hogy csepeg le a földre. Aztán jött a fájdalom, és üvölteni akartam, de csak hörögni tudtam, mély volt a vágás. A támadóm a földre dobott, a saját véremben fuldokolva próbáltam életben maradni, és csak hogy jól végezze dolgát, még belém is rúgott, előttem pedig annak rendje s módja szerint elsötétült a világ.

Nem tudom, mennyi ideig voltam a sötétség foglya, csak arra emlékszem, hogy amikor felébredtem, valami zárt helyen voltam, puha ágyban. Azt gondoltam kórházba kerültem valami csoda folytán, és már így is elég nagy csodának tartottam hogy túléltem a saját halálom. Aztán kiderült, hogy nem ott vagyok, hanem egy menedékhelyen, amit a környék tolvajbandája használt, akik heves harcban állnak a fekete öltönyös alakokkal, és látták hogy meg akartak ölni. Azt mondták, hallottak már rólam, és balszerencsém volt aznap, és megmentettek. Válaszolni akartam, de nem jött hang a torkomból, mire megnyugtattak, hogy ez csak átmeneti, és nem leszek néma, bár kissé reszelősebb lesz a hangom, mint volt. Érdekelt is engem, csak beszélni tudjak…
Két hétig nyomtam az ágyat erőtlenül, és közben jöttek mentek az emberek körülöttem. Volt, aki ápolt, és volt aki lekezelően bánt velem. A harmadik héten lábra álltam, bár még segítség kellett hogy menni tudjak és elég hamar elfáradtam, de nem adtam fel. Soha, semmit nem adtam fel.
Hat évvel később, még mindig a tolvajoknál voltam, de most már a csapat teljes értékű tagjaként, igen hamar elfogadtak mert tudtam teljesíteni, és nem hátráltam meg a kihívások elől sem. Jó helyem volt, és sok mindent megtudtam az életről és az árnyékos oldalt is hamar megismertem. Tulajdonképpen ezt nevezném igazán családnak, mert ők voltak az elsők, akik születésem óta foglalkoztak velem…
8 évvel később, már abszolút férfiként jártam keltem, minden árnyékban ott voltam, minden hírt hallottam, és mindenről tudtam. Persze átvitt értelemben. Kiképzett tolvaj és alkalomadtán gyilkos lettem, bár utóbbit kerültem ha megtehettem. Ha nem, akkor már úgyis mindegy volt nem? Most mi van? Te is megtetted volna az életben maradásodért. Na szóóval, amiért olyan jól settenkedtem, elneveztek Fantomnak. A bandán belül mindenkinek volt valami hasonló neve. Volt akit Macskának hívtak, volt akit Vas-nak. Így lettem én Fantom, az éjszaka rejtőző gyilkosa, kis túlzással.  
Még mindig 18éves voltam, amikor egy embert kellett volna kizsebelnem, és nem érdekelt más, csak a cél, és cseppet sem néztem milyen a holdállás. Ugyan mitől kellett volna nekem félnem? Naivan így hittem, míg ki nem derült, hogy az áldozatom, egy vérfarkas. Átváltozott, úgy rontott nekem, én pedig minden lehetséges eszközzel védtem magam, amivel csak tudtam. Nem voltam elég ügyes, így is elért a végzetem, és felordítottam a fájdalomtól, amikor a vállamba akart harapni. Nagy nehezen kikerültem a harapást, és legyűrtem a farkast, bár én is kis híján ott maradtam. A küzdelem után, erős fájdalmaim voltak, felkelni sem bírtam, égett fájt minden, és nem éreztem hogy valaki ápolna. Feketeség, áldott mély feketeség…

Egy héttel később ébredtem, egy igazán furcsa helyen. Egy lakás volt, melynek ajtaja helyén egy barlang belseje tátongott, és bejött egy idős nő, akit nem ismertem. Gyanakodva néztem rá, ő viszont megnyugtatott hogy túl fogom élni, és nem fogok bundát növeszteni, és mondott még valamit egy bizonyos mágikus erőről. Fogalmam nem volt miről beszél, így figyelmesen hallgattam, és mikor végzett döbbenten hitetlenkedve pislogtam. Én? Mágus? Egész eddig emberként éltem, kizárt hogy ebbe más legyen… De végül is… Látta a tanácstalanságom, és ajánlott egy helyet, ahol a kezdő mágusokat tanítják, így elgondolkodtam rajta, hogy talán érdemes lenne odamennem, és végül is mit veszthetek vele? Úgysincs hova mennem…

Ezekkel a szavakkal bocsátott utamra Magdalena. Így kerültem ide, Nameless Town kapujába....Ahol minden annyira más, mégis ismerős... Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek...talán mindig is ide igyekeztem, talán ezt a helyet kerestem, kitaszítottak, száműzöttek paradicsoma.