Tárgy: Re: Az éj utcája Vas. Május 08, 2016 10:42 pm
*Nem szól közbe. Némán hallgatja a rémmesét. Törhetetlen figyelme csak akkor lankad egy pillanatra, mikor két erős kéz markol rá karjaira. Felszisszen egy pillanatra, de nem próbál meg szabadulni. Lehet azzal csak jobban felhergelné, inkább hagyja magát... Egyenest az őrülten csillogó kék szemekbe mered. Szinte leperegnek előtte ugyanazok a képek, amik emlékekként Jack fejében is újra és újra lejátszódhatnak. Mint egy tragikus horror történet. És a legborzasztóbb benne az, hogy valahol még érthetővé is válnak cselekedetei. Az indokok, ez az egész, mintha minden stimmelne és passzolna. De mindannyian tudjuk, hogy Ewolet milyen. Rendkívül együtt érző, képes magát beleélni mások helyzetébe, valamilyen szinten a másik fejével gondolkodni... Viszont az erőszakot sosem tartotta az egyetlen, végső megoldásnak. Nem tudja, hogyan is kellene reagálnia. Sajnálja valahol szerencsétlen rokonát, hogy erre a sorsra jutott, pont ő, aki az emberi fajt éppolyan fontosan tartotta, mint a sajátját. Segíteni akart rajtuk. És lenézték érte. Bolondnak tartották, pont őt. Mélyet szusszan... Próbálja nem elsírni magát. Átkozza ilyenkor érzékeny lelkületét, de hát hiába. Sosem fogja elfelejteni, hogy valaha ő maga is ember volt, akit lenéztek, mert más volt, mint a többi. Vámpíri életében sem tartják többre a Nemesek, mert átváltoztatott Gyermek, ettől fogva nem közéjük való. Nem is tudna úgy viselkedni, mint egy igazi, vérbeli vérszopó. Sokat jár mái napig a Grimm negyedbe, hogy emberek közt is lehessen, hogy segíthessen mágiájával, ha kell. A vámpírok ezért is fogadják csak el nehezen létezését. Egy halhatatlan éjasszony, aki még mindig ott pátyolgatja magában azt a szikrányi kis fényt, amit áthozott magával a másik világból... De ő már csak ilyen. S amíg Oliver elfogadja ilyennek, addig nem is foglalkozik mások véleményével. Lehet Jacknek is ezt kellett volna tennie? Nem foglalkoznia azzal, hogy bolondnak nézik? Lehet meg is tette, hiszen hűségesen praktizált abban a nyomornegyedben, amíg csak lehetett. Addig a napig, amíg azzá nem vált, aki most is s lesz örökké. Mikor felé irányul a kérdés, érti-e most már, hogy mi miért is történik... Látszik rajta, hogy a fogaskerekek vadul pörögnek agyában. Nem felel rögtön. Még vár, addig is tovább hallgatja a férfit, a rémmese végét. Eztán beszél csak.* - Nem, Jack... Maga nem az, aminek állítják. Maga egy megtört lélek, aki sajnos az erőszak eszközéhez fordult azért, hogy üdvözülhessen abból a mocsokból, amibe taszították. *Lefejti magáról a két kezet, de az egyiket sajátjai közé fogja, lágyan, puhán tartva azt.* - Csalódott és dühös. Haragszik az embernőkre, mert sokukban már nincs meg az az ösztön, ami az állatokban, vagy ami a vámpírokban is, hogy a gyermek, ami megfogan a testükben, az maga a csoda. Ezt teljességgel meg tudom érteni. Viszont az erőszaknak sose voltam híve... Kisgyermek korom óta nem vagyok. A családomban történt borzasztó dolgok, és a tény, hogy nem fogadnak el mások és folyamatosan csak zaklattak... Nos, majdnem az életemmel fizettem a megnyugvásért... *Ismét mély levegőt vesz, hogy elnyomja a könnyeit.* - Látom az elszántságot a szemében, így nem is kísérlem meg, hogy mindenféle hegyi beszédekkel eltérítsem az útjáról, amit egyébként nem egészen vélek helyesnek, pont az erőszak miatt. S amúgy sem tartom magam olyasvalakinek, akinek jogában állna bármiért is elítélni Önt... De támogatni sem támogathatom. Mint rokon, egyedül lelki támaszt nyújthatok, egy-egy este, egy csésze tea mellett, hogy érezze, nem hagyta magára mindenki. Ennyit tehetek Önért... Főleg az után, hogy megmentett. *Kicsit jobban megszorítja a kezét, ha még engedi, hogy fogja.* - Ha megengedi, akkor ehhez az egész, szomorú történethez csak egy valamit fűznék még... Azt kívánom Önnek, Jean, hogy az életében egyszer újra megtalálja a boldogságot; hogy újra visszakapja a hitét és ismét annak szentelje az életét, amire oly nemesen felesküdött évekkel ezelőtt; hogy egyszer, talán egy szerető nő vagy feleség oldalán rájöjjön, hogy bár rengeteg a mocsok a világban... A remény sosem vész ki a szívekből. Ott fog állni a Remény, Ön mellett, kedvesen, gondoskodóan mosolyogva Önre. S majd megnyugszik a lelke. S talán soha többet nem kell majd olyasmi célért szikéhez nyúlnia, amiért ma este is nyúlt, jó pár perccel ezelőtt... *A halott kurtizánra pillant, majd elengedi Jack kezét. Némán pillant vissza rá, várva, hogy vajon mit fog most mondani. Ezüstszín szemei csillognak az elfojtott könnyektől, miképpen a szeszélyes tenger mély vizeit fürkészik.*
*a kalap alól is áthatóan rikit a kék szempár, midőn befeszült karmait ujjait lefejti magáról a kedves ara, gyengéden fonva azok köré magáéit. Szó nem hagyja el a véreskezű úr torkát, csupán mered a másik szempárba. Koppanás.
Ólomként zuhan egy esőcsepp a cilinder peremére. Majd még egy, a kalap tetejére. Ekkor veszi csak el tekintetét az ezüst ékkövekről, felpillant. Egy halovány pillanatig talán azt véli az ember, a poros földre hull a cilinder, de nem igy történik. Egyre több csepp hull, végigfolynak az arcán, elnyiló ajkán, vércseppes ingén. Letaszitják trónjáról a cilindert, földbe döngölve azt, átáztatva inget, hajat. De nem számit.
Tekintetét lassan emeli vissza kuzinjára, vajon ki kinek a megmentője? Vajon könny az, mi arcáról fojik, vagy csupán esőcseppek?* - Én...azthiszem nem tudok más lenni. Másként élni. *lélgeztevételnyi siri csend* - Nyomorultak. *félmosoly játszik arca szegletében, egészen hasonló unokaöccséhez* - Nem csupán testi, de a társadalom s embertársaik által lelki nyomorultak is. *tűnődik, a szavak talán ismerősen csengnek Ewoletnek* - Látod, ezt teszi minden lénnyel a nyomor, mi lenyomja. Van aki erős, mint Te. Felül kerekedik a rosszon és mindvégig Fény marad a világban. De a többség feladja ezt. Ezért kéne megfosztani a világot minden ilyesmitől, ezt próbálom én is,a magam elbukott módján. Megfosztani, kiirtani a mocskot, mi az utcákat s embereket lepi...a szajhák, a pénz, az alvilág...Oliver is rossz útra tért, követte az apját, hiába a tanitásom. *sóhajt és ismét feltekint, látszólag ügyet sem vetve az eső áztatta macskaköveken elfekvő cilinderről* - Sajnálom, hogy bántottak. Ha őket nem bántották volna, ők sem bántottak volna téged. Ez láncreakció. Volt időm megfigyelni...talán pont ebből élnek az elmeorvosok. *az ifjan lett halotthoz intézi szavait, bár a sötét égbolttal társalog*
Vendég
Tárgy: Re: Az éj utcája Vas. Jún. 09, 2019 1:31 am
For Jack The Ripper
Oh, dear, what have you become?
- Próbált már esetleg másképp élni? Próbálta ismét a szépet keresni a nők között, nem pedig a romlást? Szerencsétlen ördög, ahogy szokták mondani. Nem is tudom, mit gondolhatnék... Olyan szinten megértem a fájdalmát, a tetteinek a miértjét, hogy szinte saját szívemben érzek fizikai fájdalmat miatta. Ugyanakkor ez a sok gyilkosság, erőszak... Bizonyára a vámpírság miatt is fordult ehhez az eszközhöz, de nem tudom... Mint korábban is mondtam neki, lelki támaszt nyújthatok, de jobban képtelen lennék támogatni őt. Az erőszak sosem lesz a kenyerem... - Bevallom, én sem egészen értem, miért viselem el Oliver alvilági mivoltát, hisz az ilyesfajta bűnözés engem is taszít. Valahogy mégis el tudok tekinteni tőle. Nagyon szeretem őt, talán azért... Viszont, ahogy mondta az imént, az embertársaik által vállnak olyanokká az emberek, amilyenek. A társadalom nyomására. Nem lehet, hogy inkább azokat kellene valamilyen módon... Hát, "megbüntetni", akik ebbe az állapotba taszítják az embereket, a nőket, oly módon, hogy választani se legyen esélyük? Óvatosan teszem csak fel a kérdést, csupán egy logikus felvetésként, hátha esetleg ezen elgondolkodik. S hogy én Fény maradtam volna a romlásban? Ettől akarva-akaratlanul is egy keserédes mosoly jelenik meg arcomon. - Még őrzöm magamban az szikrányi Fényt, ami emberi mivoltomhoz köt... Szikrányinak mondom, mégis néha úgy érzem, mintha az egész lényem körbejárná. Talán pont azért, mert egy ilyen világban önmagam tudtam maradni. Követem pillantását a sötét égboltra. Kicsit még be is hunyom szemeim. Szeretem az esőt és annak illatát. Engem bántottak? Nem tudom hirtelen, hogy pontosan mire is gondol, az iménti incidensre, vagy másra, de végül is mindkettőre ugyanazt tudom mondani. - Én is sajnálom őket valahol. Nyomorúságukban nem tudtak mást csinálni, csak kiszúrni egy gyenge láncszemet, akit ostromolhatnak. Azt hiszem, sikerült már ezeken felülkerekednem. Szemeim az égről ismét ráemelem, kedves mosolyt mutatok felé. - Remélem, hogy Ön is felül fog egyszer a saját démonjain. Örülnék, ha újra praktizálna! Olyan orvoshoz, aki ilyen szenvedélyt tanúsított valaha esküje és betegei iránt, öröm lenne eljárni.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Az éj utcája 
