Hálószoba

Csendes a vízpart. Talpam alatt apró kövek szúrják a bőröm, de nem fáj, csupán érzem őket. Hátam mögött fenyőerdő sötétellik, s a fák mögül halk morgás hallatszódik és sárgán villanó szemek tűnnek fel - farkasok. Előre, a távolba merednek szemeim, s gyönyörködnének a fjord lélegzetelállító szépségében, ám valami megzavarja ezt a rendkívül hideg, de mesébe illő látványt: a hullák. A víz felszínén mindenféle lények holttestei lebegnek, itt-ott foltokban befestve a kékséget vérükkel. Egy hajó közeleg a tengerre nyíló öbölből, amely nem messze a parttól áll meg oldalvást. Fedélzetén senki fia, csupán egy idősebb kinézetű, fekete ruhás alak, furcsa, hegyes fejfedőben, két hollóval egy-egy vállán. Kezében valamiféle fegyver, melyet a vízhez érint, mire az valami varázslat nyomán fagyni kezd, a halottakkal együtt. Eléri a partot. Eléri a lábam... Ne... Nagyon hideg... Egyre feljebb kúszik... Míg el nem éri lángoló szívem.
Felülök az ágyban, a sötétbe bámulva. Levegőt se veszek. Lassan oldalra pillantok, kedvesem oly mélyen alszik, mintha nem is élne. Jobb lesz, ha nem keltem fel. Lassan felállok és elindulok a konyhába, hogy teát főzzek. Az majd segít, hogy nyugodtabban aludjak. Álmomból minden egyes kép újra és újra lepörög lelki szemeim előtt, mintha csak egy mozifilm lenne. Különös, és... Hideg. Szinte fázom, pedig nem kellene már vámpírként ilyesmit éreznem. S ahogy a földszintre érek, hirtelen a nappali felé kapom tekintetem. Jaj, ne... Megint kezdődik...
Úgy állok ott, mint egy kísértet... Ahogy teszek egy két lépést előre, egyre csak az egyik fotelünket bámulva, mintha valami nem e világi, fizikai lény tenné mindezt. Az egyetlen dolog, ami végül magamhoz térit, Oliver hangja. Megtorpanok. Eltűnt a fotelből. De hát hova...? És miért...? Miért megy el mindig? Miért nem mond valamit, ha már itt van?!
Lassan, nagyon lassan fordulok meg, zavarodottan pillantva az Ő íriszeibe.
- Én... Az előbb itt... Itt ült... Nem láttad...?
Talán ideje lenne végre beszélnem vele erről. Ez nem mehet így tovább, de... Nem tudom, tudna-e nekem segíteni. Amiket eddig is tett... Illetve, az az egy dolog... Nem, nem tudom... Olyan zavaros minden...
Összerezzenek. Éles kopogás az ablakunkon: egy nagy holló próbál bejutni a házba. Mintha csak Poe démoni madara lenne, de ez nem démon. Valami más.
- Látod... Te is?
Reszkető hanggal mutatok az ablak felé.
- Oliver...
Ijedten húzom össze magam és vetem hátam a falnak. Mi van, ha csak én látom? Bolondnak fog nézni. Megint el fog vinni ahhoz az agyturkász vérszívóhoz, de ő sem segíthet... Csak gyógyszerekkel tömne tele, de a bajommal nem tudna mit kezdeni.
Mi van, ha tényleg becsavarodom? Mi van, ha...? De olyan valós az egész... Fázom... Reszketek. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára... Mikor még ember voltam, törékeny, halandó élet. Nem értem... Semmit nem értek... Kétségbeesetten nézek Rá. Próbálok mély levegőt venni és megnyugodni. Remélem, hogy a gyerekek nem ébrednek fel...

Féltem ettől a választól - nem lát semmit. Persze, hogy nem... Ő nem egy őrült szemeivel látja a világot. Ölelése jól esik, ettől függetlenül, óvatosan viszonozom azt, de erősebben kapaszkodom belé, mint ahogy látszólag ő tart engem. Csak el ne illanjon Ő is... Nem akarom, hogy itt hagyjon, s mégis, az lenne a legjobb, ha egyedül lehetnék a gondolataimmal, megvitatnám magammal, mennyire ostobán rettegek holmi árnyékoktól. Bárcsak árnyékok lennének...
- Ne, ne bántsd a fát... Nem tett semmi rosszat, csak játszik a széllel.
Szeretem ezt a bizsergető érzést, ami a fejbőröm járja át hajsimogatás közben. Kicsit talán meg is nyugtat, de a gondolataimat nem tudja teljesen elkergetni. Ahogy a szemembe pillant és határozottan kiejti a nevem, megborzongok. Mégis csak Ő a Teremtőm, ösztönösen pezsdül fel a vérem rossz vagy jó értelemben, ha megszólít. Most nem éppen a kellemesebb része ér a dolognak... De úgy figyelek rá, mint a Messiásra.
- Tudom, mitt Hjerte... De nehéz róla beszélni. Félek, hogy megint csak a Doktornál fogunk kikötni...
Ismét reszketés fog el. Fázom, mintha csak a jeges északi szél szökött volna be egy nyitva felejtett ablakon. Vámpír vagyok, nem szabadna így reagálnom erre. Ez nem szél. Ez valami más.
- Te is érzed ezt a hideget? Biztos Ő hozta be magával... A csúcsos sisakú, aki ott ült a fotelben... Mindig meglátogat álmomban, már hosszú éjszakák óta. Egyre csak a zálogról beszél, amit a tudásért adtam... És most még egyet követel... Azt akarja, adjam én is a fél Szemem, mint Ő, a Nagyságos tette... Alt weit eg, kvar du auge løynde... Igen, tudom, hol... De én nem akarom... Félek tőle... Félek, nem lennék elég erős hozzá...

Veit ek, at ek hekk
Vindga meiði á
Nætr allar níu
Geiri undaðr
Ok gefinn Óðni
Sjalfr sjalfum mér
á þeim meiði
Er manngi veit
Hvers af rótum renn

Við hleifi mik sældu
Né við hornigi;
Nýsta ek niðr
Nam ek upp rúnar
æpandi nam
Fell ek aftr þaðan...

Úgy törnek elő belőlem az óészaki sorok, mintha anyanyelvem volna, ami nyelvtörténetileg majdnem igaz is lehetne, mégsem egészen az. Sose tudtam fejből a Hávamált, bár sokszor olvastam életem során. És most, pont most, mégis ez a két strófa dereng fel tudatomban és hangot is adok nekik, mint egy sámánasszony idézéskor. Szegény Oliverem nem fogja érteni, mit zagyválok össze. Biztosan bolondnak fog nézni. Szinte érzem, ahogy a pirulák erőszakosan csusszannak le torkomon és mély kábulatba rántanak, le a mélybe, a sötétbe...
- A Nagyságos szava... Minden este utolér... Adni akar nekem valamit... De kér is valamit cserébe...