Roderica Rawen

Logiaként egy mára kihaltnak hitt faj képviselőjeként élem meg mindennapjaim. Egyetlen hatalmas gyengeségem van: az erőm. Bizony. Fiatalnak számítok a magam huszonévével, és ez idő alatt is végig kellett néznem, hogy a társaimat megölik, vagy épp bebörtönzik, hogy kísérleti nyuszivá avanzsáljanak. Seattle mellett születtem, de soha nem jártam a városban, soha nem laktam emberek között. Én, a családom és több társunk az Olympic-félszigeten találtunk menedéket, egy Raymund Oawle nevű mágusnak köszönhetően, aki segítségképp elrejtette a lakhelyünk az avatatlan szemek elől.
Béke volt, családként működtünk tucatnyian egy olyan rendszert létrehozva, amiben mindenkinek megvolt a maga szerepe. Édesapámat kiáltották ki vezetőnek, hogy a temperamentuma, vagy a gyors észjárása, esetleg a rengeteg tudásnak köszönhetően amit felszedett élete során, azt nem lehetett tudni. Saját hierarchiánk volt, saját törvényeink, és ami még fontosabb, szabadságunk. Egy alakváltót, aki a négy elemet képviseli, mégis hogy lehetett volna gúsba kötni, vagy egy tömbházba kényszeríteni, arra kárhoztatva, hogy egész hátralévő életében ott vegetáljon?

Mióta az eszem tudom, két dologhoz vonzódok teljesen. Az egyik a víz, amitől a hétköznapi emberek rettegnek, lévén látták, mekkora pusztítást képes véghez vinni, a másik pedig a tánc. Érthető szerintem, és belegondolva nem is olyan meglepő, hisz ahogy a víz felszíne fodrozódik, ahogy a hullámok törnek maguknak utat, mígnem el nem érik a partot... létezne annál szebb tánc? Másrészt meg édesanyám keze is jócskán benne van. Amellett, hogy a szelet uralta, hihetetlen kreatív is volt. Sose volt szükségünk boltban vett hangszerre, hisz ott voltak a fák ágai, a levelek, a fűszálak, mind mind csodás hangot adva ki magából, és édesanyám, aki mint karmester szólaltatta meg őket kedve szerint.
Nessa más volt. A születésemtől kezdve utált engem. Élete vágya volt, hogy egyke maradjon, hogy minden, de minden tekintet rá szegeződjön, hogy csak ő létezzen. Nem jött össze, hisz egyrészt anyámhoz hasonlatosan, széllogia volt, másrészt, mikor megtudták, hogy én a vízzel azonosulok, jócskán változtak a szabályok is. Nem volt már szükség arra, hogy minden férfi halásszon, hisz könnyedén tudtunk halat fogni. Hálásak voltak nekem.

Nessa egyre-egyre csak nehezen viselte a figyelem hiányát, és amellett, hogy a segítségemmel, egy természeti katasztrófát ( bizony, Thaiföld) hajtott végre - mert nekem sincs kötélből az idegzetem -, el is árult mindenkit.
Máig nem tudjuk, hogy keveredett össze azzal a férfivel, aki aztán pár társával megjelent a lakhelyünkön, nővérem vezetésével, és bebörtönzött, akit tudott, aki meg hadakozni mert, megölte. Anyám is erre a sorsra jutott, de apám esze ismétnem hagyta cserben őt. Kézenfogott és egészen Nameless Townig rángatott, hátrahagyva mindent és mindenkit. Az út során már hallottam ahogy beszélt Serrah Rawen úrnővel, az alakváltók vezetőjével. Itt hagyott engem, egy olyan városban, ahová sosem akartam kerülni, viszont a városnak egy olyan részére, ahol érezhetem még a szabadságnak azt a piciny ízét, amit egész életemben.
Így hát itt vagyok én, Roderica Rawen egy olyan név, és személy mögé bújva, akinek még van esélye arra, hogy megmentsen, hogy elrejtsen az avatatlan szemek elől. Itt vagyok egy városban, olyan lényekkel összezárva, akik hasonlóan különcök, mégis teljesen mások. Egy olyan városban, aminek csak bizonyos, csekély mennyiségű szegletében mutatkozik meg a fény. Egy olyan városban, amit szinte teljesen ellep a sötétség. A fényt keresve úgy, hogy közben belülről engem is a sötétség emészt. És lehet, hogy most megtaláltam....