Lucinda Rie Ferris

A hosszú-hosszú létezésem során elég sok ismeretségre és kapcsolatra tettem szert, de egyik sem igazán fontos vagy említésre méltó ebben az időben. Mindenki, akiről a naplóim szólnak, már mind régen halott, kivéve egy igen fontos, de annál kisebb kört. Róluk szólnék most.
Lelkem társa, az életeim egyetlen állandó része, aki a modern korban a Velizarii névre hallgat. Mindig ott van, mindig felismerem, de ő sosem emlékszik rám. Végtelenül szomorú sors, hogy jobban ismerem őt, mint magamat, ott vagyok neki, vigyázok rá, szeretem, de ő sosem tudhatja, mi is vagyok igazán. Nem vagyok szerelmes, nem vagyok mániákus, de ő az egyetlen, aki le tud nyugtatni, ha elveszek a fájdalmas emlékeimben. Annyi időt töltöttem vele, hogy egyszerűen csak ragaszkodom hozzá. Semmilyen máshoz nem fűznek szoros érzelmi szálak, csakis hozzá, de hozzá mindennél jobban. Ebben az életben egy végzetes döntést hozott, amitől nem tudom megvédeni. El fogja venni tőlem valaki, akivel sosem lenne szabad találkoznom.
Victorius, a Bíbor Király, a vámpírok ősapja, a Sötétség fia, a természetes ellentétem. Nem vagyunk ellenségek, nem ugrunk egymás torkának, de nem is kedvelem őt. Míg én élek, meghalok és újjá születek, amikor eljön az ideje, ő örök a halálában. Idősebb nálam, de én földhöz ragadtabb vagyok. A Király a Sötétség egyik gyermeke, míg engem a Fény egy katonájának mondanak, akinek az a feladata, hogy szembe szálljon a felboruló világrendben elburjánzó gonosszal. Nem tudom, ez mennyire igaz, de ha ez kell, hogy visszakapjam tőle egy szerettemet... Akkor megteszem.
Még nem tudok erről, de van még valaki a Névtelen Városban, akihez kicsit több fűz, mint egy életbeni ismeretség. A Névtelen Fáraó, aki most ébredt évezredes álmából egy új, átkozott életre, szintén a Városban jár és vár, hogy találkozzunk. Miatta vagyok olyan, amilyen, még ha nem is emlékszem még erre a tényre.

Képes vagyok az összes létező szakrális mágiát használni, legyen az boszorkányság, "jövendőmondás" vagy ördögűzés. Olyan nagyságú ismeretanyagot halmoztam fel a témában, hogy azzal még a Vatikáni levéltár sem tud vetekedni, csak a Grimmek könyvtára, és mindez Á-tól Z-ig mind megtalálható az agyamban. Elképesztő mennyiségű dologra tudok visszaemlékezni, méghozzá nem is akármilyen módon.
Ahogy az ember megszületik, tiszta lappal indul, nem tud felidézni semmit, vagy ha igen, azt is elfelejti, ahogy idősebbé válik. Én más vagyok, méghozzá abból a szempontból, hogy emlékszem a korábbi életeimre.
Mivel annyi időm volt tanulni, mint senki másnak, mély és alapos tudásom van mindenről, amit csak el tudsz képzelni a varázslatok világában. A voodoo kismiska, démon idézés és űzés a kisujjamból jön ki, kelta druida hagyomány már csak vasárnap esti kis elfoglaltság. Nekem minden egyszerre szent és nem az. Mindenféle vallásba képes vagyok belenyúlni, de azt a legmélyebb tisztelettel teszem és használom őket.

Én egy olyan fura lény vagyok, amivel még sehol máshol nem találkoztam. Ha el akarnám mesélni az életem történetét akkor el kellene mesélnem több ezret. Vagy egy nagyon-nagyon hosszút, ami egészen az emberiség hajnaláig nyúlik vissza. Nem kötöm mindenki orrára, hogy honnan is származom, vagy mik a céljaim, mert engem nem korlátoz le a Halál véglegessége. Nem csak nyolcvan évre kell terveznem. De akkor hadd meséljem el, hogyan is van ez.
Rendszerint tinédzser korom elejéig teljesen átlagos fiatal vagyok, amikor egyszer csak a semmiből több napig, esetleg egy teljes hétig tartó magas láz dönt le a lábamról. Ez alatt az idő alatt a lázálmaimban visszatér az összes előző életem emléke. Ettől a személyiségem drasztikusan megváltozik és rendszerint elküldenek valami orvoshoz. Már olyan rutinosan tudok bámilyen pszichológust és pszichiátert átverni, hogy azt tanítani kéne. Vagy talán nem, így is elég beteg ember rohangál az utcákon. Ezután amint lehet, elhagyom a korábbi családom és megkeresem azt az egy lelket, aki mindig a jelen korhoz köt. Nélküle senki vagyok, eltemetne a múlt, ha nem lenne ott mellettem. Bár nem emlékszik semmire, de ott vagyok mindig az oldalán és sosem hagyom el, még ha el is lök maga mellől.
Elég sokáig nem ébredtem rá, hogy micsoda is vagyok, vagy mi történik velem. Talán az Egyiptomi birodalom hanyatlásának idején történt, hogy először lettem nagyon beteg és mikor felgyógyultam belőle, azt hittem, meghaltam és valaki más vagyok. Nem ismertem meg a szüleimet, de nem a láz miatt. És akkor, ahogy helyre tettem magamban a dolgokat, jöttem rá, mi is történt velem.
Istenek és Fáraók ideje volt ez, én pedig egy ártatlan lélek voltam egy kis faluban. Nem emlékszem még az első életemből sokra. Akkoriban még nem szenteltem neki túl nagy figyelmet, éltem tovább a kis életemet, immár kettő emlékeivel. Aztán újra megszülettem és a kettőből három lett. Itt már kezdtem gyanakodni. A tízediknél aggódni. A tízenkettediknél pedig tanulni. Tudni akartam, hogy mi ez és miért van így. Elkezdtem naplókat írni, hátha valami megoldásra vezethet, de azóta sem, semmi. De ez azt eredményezte, hogy olyan tudással rendelkezem, hogy már nem voltam biztonságban, mint a tudatlan emberek. A puszta tudás a fejemben és hogy felismertem a lényeket, célponttá tett, meg kellett tanulnom megvédeni magam.
Az új évezredben New Jersey fogadott otthonául, amíg nem történt egy kisebb incidens. Velről elterjedt a hír, megölték őt, tehát nem volt már értelme a világban járnom. Azt tettem, amit mindig szoktam, ha egyedül maradok, visszatérek az Origómhoz, a hosszabb ideje központomul szolgáló Nameless Town-ba, arra azonban nem voltam felkészülve, ami itt vár.