Lola C. Ulliel

Egy idő után belefagyni az időbe, és nem mozdulni tovább. Ez a képtelenség számomra teljesen hétköznapi, ahogy zöld szemeim is, amik már-már vakítóak a sápadt bőrömhöz képest. Voltam gyerek, de ember sosem. Vámpírnak születtem, ami elvileg ritkaság. Mármint a nemes vámpír anyám szerint. De apám is az (volt), úgy tudom. Anyám családja szoros összeköttetésben áll Ulliel-ékkal, olyannyira, hogy nekem a vezetéknevem is az, viszont az okát, csak onnan tudom, hogy megszegtem egy szabályt. Van a családunkban egy íratlan szabály. Nem kérdezhetek. Még akkor sem, ha a válasz nélkül hagyott kérdések szétmarcangolnak. Ennek ellenére megtettem, alattomosan itattam le az illetőt egészen odáig, míg megeredt a nyelve. Innen tudom, hogy a vezetéknevem az apámé. Jean Ullielé, aki Hasfelmetsző Jacként írta be magát a történelembe.
Akár egy hercegnőt, úgy neveltek. A helyes testtartást, a kommunikációt, nyelvet, történelmet… mindent tudok, ami általános, és fellelhető lexikonokban, vagy bárhol. Táncolni még szeretek is, legyen az bármely szalontánc egyike. Iskolába sose jártam, Párizst sem hagytam el még soha. Bálok, színház, koncertek zöme teszi ki napjaim nagy részét. De számomra az sem úgy megy, mint valaki másnál. Valaki másnál, aki átlagos. Minden lépésem figyelemmel kísérik, nem véthetek egyetlen hibát sem, és nem állhatok szóba bárkivel. Anyámmal imádjuk egymást, ezek a szabályok pedig születésem óta léteznek, így egyáltalán nem nehéz betartani őket. Főleg, hogy eladósorba kerültem. Eddig is sok férfi kereste a társaságom, most viszont, hogy mindenki tudja, férjet keresnek nekem, ezek száma meggyarapodott. Nem vagyok az elrendezett házasságok, és szerencsére a családom is elég modern felfogású ahhoz, hogy ezt tiszteletben tartsa. Egyetlen kikötés van csupán. Kizárólag fajtámbeli lehet a férjem.

Sose voltam az a nyugton ülő típus, s miután megtudtam, ki az apám, elmondhatom, Hasfelmetsző Jack történetét nálam jobban senki nem tudhatja. Akarva-akaratlan lettem a megszállottja, felvásároltam minden létező írást, ami róla szólt. Ellátogattam a sírokhoz, amikbe a kurvákat tette, hátha visszajár nosztalgiázni. Míg utána kutakodtam, észrevétlenül kebelezett be az alvilág engem is. Mérgeztem meg nagyhatalmú politikusokat, kergettem őrületbe milliárdosokat, könnyűszerrel vágtam el bárki torkát, vagy vívtam meg egy farkassal teliholdkor. Bármit megtettem egyetlen apró információmorzsáért, egyet kivéve.
A férfi olyat kért tőlem, amit előtte senki, talán innen vettem észre, hogy bizony nő lettem. Minden adottságom megvolt ahhoz, hogy elbűvöljek egy férfit, s gyermekien játszottam ezekkel, mígnem kaptam egy pofont. Nem képletesen… a férfi tényleg pofon vágott, miközben feltette a kérdést: akkor miért kelleted magad, ribanc? Sose érzett düh kerített hatalma alá, szó szerint szétkaszaboltam őt, levágtam azt a részét, ami minden férfi büszkesége, és egy aprócska levéllel megspékelve küldtem el a családjának. Kissé teátrális, tudom, de megvolt a múzsám…
Anyám megnyílt, válaszolni kezdett a kérdésekre, amiket feltettem neki. Annyira megörültem, hogy közben észre se vettem, harcol. Harcol a saját elméje ellen. Csak akkor kapcsoltam, hogy nem kellene, mikor már késő volt, anyám belefáradt a harcba, és megőrült… Hónapokig néztem a szenvedését, néztem, hogy a képzelete hogy járatja vele a bolondját, majd én magam vetettem véget az életének.
A temetésén azt hittem, én is kezdek megőrülni, mert megláttam őt… ott.. mindenki mögött. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetem vele, s éreztem, hogy ő az, mert hiába a poros kép róla, ami a birtokomban van, a világ változott azóta, tudtam, hogy ő is. Ahogy tudtam azt is, ha most nem lépek, akkor sosem.
Követtem őt, ide Nameless Townig, nem hagyva hátra magamból semmit. És most itt vagyok a városban, ami sokkal jobban tetszik, mint Párizs fényűzése. Nyugalom van, és itt van ő is, az apám. Már csak a megfelelő pillanatot kell meglelnem ahhoz, hogy elé álljak, és megmondjam neki: Kapja be.