Clubbed to Death ~ Jack & Lola

Ripper & Ripper

Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok

A karmazsin bársonyfüggöny súlyosan ereszkedik alá, midőn a halandó kilehelte lelkét - s a vérivó "démonok" azt is felfalták. Csupán zene, a hangszerek finom váltakozása és az egekbe kiáltó emberi sikoly, mi megrázza a színteret, minden más megpihen. Mostanáig. Eddig a percig. Midőn a két Ripper felemelkedik a székről és végig libben a színházon és a negyedn, mint....

"Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
"Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok."

- Ady: Lédával a bálban

Ahová pedig a lány hozta, arra szavak nincsenek. Ha létezik Pokol, akkor annak tornácán állnak. Egy oly régi kőgyűrű lábánál, mi még a vámpírok korán is csak somolyog. Jack megérinti a csendben - mint Cthulhu a mélyben - szunnyadó magzatot. Lola megerősíti, hogy mit sem sejt arról, mekkora súlya van annak, hogy egy efféle eszközzel játszadozott s most már hiába dacol ő vagy Jean vagy bárki más. A férfi a monumentális kapura emeli mélykék, ragadozó tekintetét és megteszi azt a néhány lépést annak gyomra felé. A lángokhoz hasonló energiamező csápókként nyúlkál a Hasfelmetsző bokája körül, még sem ragadja el. Az szilárdan áll a tér és idő bizarr mezsgyéjén. Mindeközben az ifjú hölgy tovább beszél.
- Még nem.
Hangzik a felelet az első kijelentésre, de Jack nem fordul meg, nem néz a lánya felé, pusztán a hangja jut el hozzá. Tekintete az eszközt vizslatja. Mindaddig, míg a hajadon ki nem fakad, dacosan. Ekkor féloldalasan felé fordul, végig hallgatja. Arca, ahogy az oly jellemző a családra, nem árul el semmit gondolataiból vagy érzéseiből. Egyszerűen csak kinyújtja egyik karját, a Vörösbegy felé, lágyan intve ujjaival a lépcső tetejéről, hogy kövesse. Nem fogja meg a nő kezét, ha az így tesz s felé indul. Karja vissza tér a teste mellé.
- Kár érte.
Jegyzi meg, bár nem egyértelmű, pontosan melyik gondolatra céloz ezzel.
- A fajtánkat, ha szerencsés, a szerelem élteti és segíti át az évszázadokon. Az embereket pedig a célok, melyekkel nagyra törnek és fontosak lehetnek rövidke életük ellenére ebben az egész mindenségben.
Sóhajtja, hiszen olyan, mintha a szavak felszakadnának a mellkasából, ahogy ismét a tátongó, üres lyukat figyeli.
- Még is mikre "tanított" az anyád?
Költői a kérdés, nem vár rá választ. Ekkor viszont olajat önt a Szépség a tűzre és olyan gyorsan ragadja torkon az apja, mint anno, a sikátorban vagy még annál is fürgébben. Nem emeli ugyan a magasba, de határozott vasmarokkal tartja el magától. Tekintet fájdalmasan hideggé válik.
- Nem tudsz te semmit, Kölyök.
És azzal a lendülettel hajítja be a kapu torkán, egy úttal s nemes egyszerűséggel lépve be vele együtt rajta, feltépve az idő szövevényes szövetét.
A lány zuhan, a férfi utána lép ki a portálon. Minden teljesen átlagosnak tűnik. Ugyan azt viselik, mint amit a színházban is. Egy gazdag rezidencián vannak. Ami ismerős lehet Lolának, hiszen itt nőtt fel. A szalonból szóváltás hallatszik. Pár lépésnyire a kettőtől. Jack lassan oda lép, bár tudja, mit fog látni szeme sarkából. Háttal áll egy fekete kabátot viselő férfi, a bejárati ajtótól nem messze, mögötte egy tűzvörös hajú nő, aki szintén háttal áll az utazóknak. A főnixhajú vérivó a felöltős felé kiállt: - Jack! - Mire az megáll, de csupán a válla fölött néz a nőre. - Hát igaz, hallgatsz erre a névre.... Te vagy, bár sosem akartam elhinni. - Mondja elfúló hangon a hölgy, akiben Lola már felismerhette az édesanyját. - Nem mehetek hozzád. Így nem... - Motoszkál valamit, leráncigálja az ujjáról a gyűrűt. - Mondj valamit! - Förmed a férfira, de az hallgat, akár a sír. - Sose engem láttál! Rám néztél, de ugyan kit kergettél a tekintetem mögött?! Csak nem valamelyik áldozatodat?! - A nő hisztérikussá válik és Jean lába mellé, a földhöz vágja az eljegyzési gyűrűt. - Miért nem vagyok elég, Jean, miért?! - Meg sem várja a másik válaszát, bár ha a kettő szemfüles, észre veheti, hogy a bombázó, kék szempár egy pillanatra mintha egyenesen rájuk meredne. - Takarodj a házamból! Takarodj!! - Üvölti zokogva a terhes asszony, ahogy pedig a szeretett férfi végleg hátat fordít neki, kérésére, a szőnyegre rogy, azt ismételgetve, "miért". A múlt oly közel feszül hozzájuk, hogy szinte vibrál a realitás.

Nem akartam idehozni. Nem akartam, hogy tudjon róla, vagy bárki, de nem láttam más megoldást. Ha csak a szavakat célzom neki, egy legyintéssel küld el játszani, hisz eddig sose vett komolyan. Vagyis... de egyszer, amire próbálok még csak nem is gondolni rá, ami piszok nehéz úgy, hogy csupán egy karnyújtásnyira áll tőlem.
A kapu persze engem is vonz. Hatalmas a késztetés, hogy beugorjak, és megmásítsam ezt az áldatlan helyzetet. Viszont az eszem még a helyén, nem vette el sem ő – túlzottan -, sem ez a nyavalya, így a lépcső tetejére cöveklek.
- Te hallottad is, amit mondtam? VESZÉLYES, és még a Hasfelmetsző sem élhet túl MINDENT – kiáltok rá, mikor látom az anomália felé sétálni, mégse kapok utána, vagy próbálom megállítani, tudom, hogy csak feleslegesen dühíteném fel az akadékoskodásommal.
- Nem kár. Amit tettünk az pedig nem helyes – bár fogalmam sincs, melyikre érti, én biztos vagyok benne, hogy semmiért sem kár, ami megoldja a helyzetünket. És ki tudja, ha ennek vége, én is visszanyerem önmagam, és képes leszek rá úgy tekinteni, mint az apámra, és nem úgy, mint… Behunyom a szemem egy pillanatra, mert jelenleg úgy látom, az emlékeimet is elveszthetem sem lesz már semmi olyan, mint azelőtt. Ez pedig számomra túl nagy ár pár órányi élvezetért, és gyűlölöm magam, amiért most is képes lennék megfizetni, csak érjen hozzám.
- Furcsa ezeket épp a te szádból hallani, én úgy látom szerelem nélkül is szép kort megéltél – dacosan vágom a fejéhez véleményem, mert nem tudom elhinni, hogy ő szerette az anyám, hogy egyeltalán képes arra az érzésre. És lehetne azzal jönni, hogy pedig megmutatta, de épp előtte világított rá a tényre, hogy ez ugyanolyan ösztön náluk, mint az embereknél, és voltak a történelem során királyok, akik képesek voltak országokat megsemmisíteni, mert jó volt a szex. Nekem ez kevés, én hihetetlen egyelőre, bár fogalmam sincs arról, milyen az, amikor valaki tényleg szerelmes.
Habozásom véget ér, hisz komolyan fontolóra vettem, hogy lemenjek-e mellé, hogy hagyjam, hogy esetleg magába szippant, és megint olyasmit élek át, amit nem akarok, ami még ennél is jobban összezavar, de megteszem. Bármennyire is dacolni akarok vele, megmutatni neki, nem fogok kényére ugrálni, újra és újra megteszem, mert egyszerűen legyőz.
- Tudod, mire tanított? Bármit odaadhatok egy férfinek, de a szívem soha. Szerinted kitől szerezte eme tapasztalatot? – nem lepődök meg, hogy a levegőért megint küzdenem kell, teljesen deja vuként hat rám, de ahogy akkor a sikátorban, most sem elég ez ahhoz, hogy megijesszen, hogy ne vágjam a fejéhez azt, amit akarok. Tudhatja, tudnia kell, hogy még akkor se látna szemembe rettegést, ha ebben a pillanatban ragadná meg a szikéjét – valószínűleg az egyetlen dolgot, amit valaha is szeretett -, és tépné ki a szívem a helyéről. Hisz akárhányszor találkozik a tekintetünk, folyton ott motoszkál ez a gondolat is a fejemben. Sose felejtem el.
Hirtelen történik minden, ahogy mégis tört szúr belém, azzal, hogy kölyöknek nevez, aztán felocsúdni sincs időm, már repülök is át a kapun, hogy aztán a fenekemen landoljak, valahol.
- Ez aranyos, mikor az öledben vonaglottam, nem épp kölyöknek neveztél, és…. Anya – minden szó elfelejtődik hirtelen, amivel még sértegetni tudnám, mikor egy rég nem hallott hangot hallok. A nevét is halkan, lágyan ejtem ki, és kapásból el is felejtem, kivel vagyok itt, azonnal a hang irányába eredek. Akkor tudatosul bennem, hol vagyok.
- Mi a franc?  Minek hoztál ide? – de még ha válaszolna, se hallanám. Az elém táruló jelenet teljesen ledöbbent. Ezt a történetet sokszor hallottam már, ezer féle verzióban. Szinte érzem, hogy lassan dobbanó szívem, most sűrűn dobog, és egyenesen a torkomba szökik.
- Sose engem láttál! Rám néztél, de ugyan kit kergettél a tekintetem mögött?! Csak nem valamelyik áldozatodat?! – könny szökik a szemembe. Igen, Lola Ulliel, aki még akkor sem ejtett egyetlen könnycseppet sem, mikor akaratán kívül vettek el tőle valamit, amit már nem adhat oda senkinek, hiába szeretné, most a saját házában áll legyőzve, millió tőrrel benne. Hisz se a mellettem állónak, se a múltbéli Jacknek nem kell válaszolnia a kérdésre, bármennyire is tiltakozik az agyam ellene, már-már a plafonon villog a nevem. Zokogni kezdek, mikor az anyám a szemembe néz, mintha látna. Teljesen olyan, mintha engem látna, látná, hogy itt vagyok, látná, hogy a saját lánya volt az, aki elárulta, és letaszította a pokolba.
- Nem, ez nem igaz. Én vettem el az életét, de te ölted, te voltál, te ölted meg azzal, hogy kisétáltál, te szerettél mást helyette, te tetted őt tönkre. Látod, hogy beszélt, látod mit tett, miért sétáltál el? Miért nem ölted meg őt is, ahogy mindenki mást? Ott voltam a hasában, miért mentél el? – teljesen elvesztem a fejem, még csak fel sem fogom, hogy miközben kérdéseim hadát üvöltöm bőgve, kezeim folyamatosan a mellkasát püfölik, mintha fájhatna neki, mintha árthatnék neki ezzel.
Aztán szinte egyszerre rogyok a nővel a padlóra, elvesztve minden erőm és tartásom.
- Ne, kérlek anya állj fel.... kérlek... Anya - behunyom a szemem, nem vagyok képes ezt nézni, viszont vitathatatlan, hogy több évnyi visszafojtott érzelem hullik le most az arcomon, és jelét se mutatja annak, hogy elapadna.

Ripper & Ripper

And I forget just why I taste
Oh yeah, I guess it makes me smile
I found it hard, it's hard to find
Oh well, whatever, nevermind

Az ördögi szerkezet küszöbén áll, hagyja, hogy az a lábszárát nyaldossa-rángassa, még is, szilárdan áll. A lányáért int s Lola megindul - hogy rá förmedjen. Figyelmeztető kirohanására Jack lassan emeli rá a tekintetét, szemei ugyan olyan végtelenül sötétek, mint az igazság maga. Arca rezzenéstelen.
- Te tudtad, mit teszel. Tudtad, ki vagyok. Meg akartad tenni és ezért képes voltál használni ezt a gépezetet.
Könnyű lenne a fejéhez vágni, hogy csak magát mentegeti, de mélyen, legbelül Lola is tudhatja, igaza van. Jack számára, a meggyötört vámpír számára ambróziaként jött el, babérkoszorúval - vérben és parfümtől illatozva. Többé vált, mint puszta vágyálom, amit bármely megkínzott férfi dédelget egy olyan helyzetben, amibe a vérivó sorozatgyilkos is került. Több lett és többé vált, mint bármi és minden.
- Most pedig, szembe kell néznünk azzal, mit is tettél.
Fűzi hozzá, szívfacsaró hangon, halotti ábrázattal, egy pillanatra elhallgatva a vádlástól.
- Azt hiszed, ismersz, mert gyerekkorod óta csak én járok a fejedben. Kialakítottál egy képet, mindazok alapján, amit mások mondtak neked rólam. És abból, amilyennek látni szerettél volna. De én nem az a fikció vagyok, amit hazugságokból és féligazságokból tákoltál.
Kegyetlen pillantással veti oda mindezt a nőnek, a hangja még sem kimért. Pillantása azt üzeni, látlak téged.
- Nem érted, de én már igen.
Feleli a vöröske szúrós megjegyzésére. Fekete lyukakhoz hasonló íriszeit ismét végig futtatja a gonosz eszközön, majd Miss Ripper vonásain állapodnak meg.
- Szerinted azért félnek tőlem, mert olyan félelmetesen nézek ki? Nem hinném. Azért félnek, mert tudják, hogy nekem is van szívem és ennek ellenére - vagyis éppen ettől vezérelve - szemrebbenés nélkül tépem ki az övéket és szívom őket szárazra. Igen, a fajtársainkra gondolok.
Vajon a fiatal lány megérti a szavait? A szavakat, melyeket egy hírhedt halandó is megfogalmazott már, akit a horror és borzongás királyának neveznek: "A valódi szörnyeknek is vannak érzéseik. Sőt, azt hiszem, végső soron ettől olyan félelmetesek, nem pedig attól, ahogyan kinéznek." (Stephen King) A pillanat azonban elillan, akár a kristálytükör, mely meghasad. Elég hozzá egyetlen, apró kavics. Jean torkon ragadja gyermekét, az úgy lóg az ujjai között, akár egy kígyó, mely védtelen, még is bármikor képes lenne harapni. A férfi pedig nemes egyszerűséggel megszabadul tőle, át hajítva a szörnyű eszközön. Még is, követve. Mintha éppen a saját démonaihoz térne be látogatóba.
- Akkor és ott még nem is szabadott volna létezned, még az anyád se élt. Egy ismeretlen, szépséges nőt tettem a magamévá, aki megszabadított a béklyóimtól. És nem bántam meg.
Az utolsó mondatnál néz csupán Lolára, frusztrálóan közelről, ellentmondásosan, halkuló hangon - hiszen megérkeztek.
- Én nem hoztalak sehová. A kapu volt.
Közli a vérfagyasztó igazságot, bármely kellemetlen legyen is. Mindkettőjük DNS-e miatt dobta őket ki azon a közös ponton, ahol mindketten jelen voltak. A jelenet pedig megbénítja az ifjú Ullielt. Hogy Jackben mi játszódik le, arra talán még Dr. Dunkelfreud sem tudná a választ. Lola pedig ordítva kezdi püfölni apja és szerelmese mellkasát, éppen, hogy csak a halált mellőző kínnal, melyet egy haldokló elszenvedhet. Vajon érzi, hogy Hasfelmetsző magához öleli? Az ujjait a lapockáján? Hallja-e a gyilkos szívverését? Jack pedig ki akarja mondani.
- Az ár...
De képtelen. Nem tudja megadni a kegyelemdöfést. Mert ő maga pontosan tudta, abban az átkozott percben, hogy mi az az ár, pontosabban, hogy ki. És hogy miért éppen ő. Ő pedig, az Ár, a földre rogyva, reszketve pillant ismét a kárhozott pár felé. Egyenesen rájuk néz. A vörösbegy könnytől csillogó szemeibe - mintha csak tükörbe nézne. És még sem. - Ti...ugye itt sem vagytok? Csak a fejemben léteztek. Az én Jean-om és a nő, akit helyettem szeret... akire hiába is hasonlítok... - Nyögi elfúló, már-már eszelős hangon a nő, midőn elméje szépen, csendben bomlásnak indul. Ekkor pedig a realitás mintha megremegne és oly erőszakosan és hirtelen veti ki a kettőt az Idő, megszabadulva a paradxontól, hogy annak másik oldalán a porban gurulva érnek földet.