Dumort Hotel ~ Lock

- Nem ítélhetsz el, amiért nem ringattam magam abban a hitben, hogy lesz egy szép mesedélutánunk. Az árát pedig én fizittem meg, és nem te - tüntetőleg a hasamra teszem a kezem, csak hogy kellően ki tudjam fejezni szavaim jelentőségét. Aztán úgy kapom el onnan, mintha égetne. Természetes mozdulat ez, valahol jól is esik, de az agyam tudja, nem szabad, neki nem szabad ott bent lennie.
- Szembe néznünk? - lágyulok el egy pillanatra, hogy a következőben, újra megmakacsolva magam, megkeményítsem vonásaim a porcelán arcomon.
- Neked nem kell semmivel szembe nézned, megkértelek, hogy szedd ki, ha nem teszed.... biztos vannak még itt orvosok, az én problémám - dacosan nézek rá, nem vonok vállat, bár nagyon ideillő lenne, mégis... a helyzet ennél komolyabb, s szavaimmal ellentétben, nem veszem egy cseppet sem félvállról.
- Te most komolyan azt vágod a fejemhez, mennyire szar apa vagy? - pár pillanatnyi döbbenet után - ami bizonyára pislogás nélkül telt el - teszem fel a kérdést. Hisz nehogy már az én hibám legyen. Tudott rólam ezek szerint, és ha beszélt Ullielékkal, azzal az elánnal, el is jöhetett volna, meg is nézhetett volna.
- Egyetlen kérdésre adj választ? Miért? - bizonyára ez az egy dolog foglalkoztat mindenkit.
- Nem kenheted rám, anyámra se, hisz azért kerültél oda, mert ilyen vagy. Fel nem tudom fogni, mi okozhatott akkora törést Jean Ullielban, hogy megszületett a Szörnyeteg - rázom meg lassan a fejem, mit sem törődve azzal, hogy ujjak feszülnek a torkom köré, hogy levegőbe lógnak a lábaim, hogy megint orosz roulettet játszok, még izgat is szerintem, hisz én pont ezt szeretem benne, hogy egy pillanatig se érezhetem magam biztonságban mellette, hogy számomra meg sem próbálja a finom úriember látszatát kelteni.
- Egészen mostanáig, nemde? - úgy gondolom, hogy befejezem helyette a mondatát, holott az nagyon lezártnak hangzott. De mostanra már biztos bánja, hisz.... nekem jöhet bárki azzal, hogy ez vámpíréknál nem rendhagyó, én mégis egy utolsó szar alaknak képzelem magam, főleg hogy jócskán provokáltam is, és ami mégundorítóbb, tudom, hogy zokszó nélkül huppannék az ölébe újra.
Az elém táruló jelenet viszont kiveri a fejemből a bűnös gondolatokat. Teljesen széthullok, s gyanítom csak Jack karrjai nem hagyják, hogy a földre rogyjak. Nem tudom, mikor szűnik meg a püfölés, és vált át görcsös szorításá. Úgy bújok a mellkasába, mintha tőle függne az életem, pedig ellökni akarom, elküldeni, ahogy az anyám tette, mégis azt is érzem, nélküle már levegőt se tudnék venni. Kezd az én elmém is megbomlani, azt hiszem.
Szépen lassan csendesül minden, csak behunyt szemmel hallgatom a férfi szívverését, amit szinte kísér a fülemben egy másik, egy aprócska, szinte alig hallható.
Percek telnek el, mire a nőre nézek, bűnbánón, holott tudom, ezzel semmit nem oldok meg, nem enyhítek a szenvedésén. Szóra nyitom a szám, mikor is elragadnak, újra. Az anomália nem hagyja, hogy bármennyit is enyhítsek a bűntudatomon, na meg a tömény önutálaton, amit jelenleg érzek.
Háttal állok Jeannak ahogy visszatérünk, nem is fordulok felé, addig nem, míg nem rendezem a vonásaim és vissza nem tér a már jól ismert porcelán babaarc.
- Ez már felér egy DNS teszttel, nem? Nincs okod azt hinni, hogy hazudok - hisz számomra ez egy fontos dolog, tudnia kell, és elfogadnia, hogy én vagyok az, aki a nő hasában volt.
- Megiszunk valamit? - azzal a számára annyira kedvelt lámpás negyed felé veszem az irányt. Egyenesen a hotelig, ami fényesebb minden épületnél. Az ajtó nyílik, és a portás egyből hajbókolni kezd nekem, Miss Ullielnak, akin mostanra a zavar legapróbb jele se látszik. Csupán mosolygok, bájosan, és kacérkodva kicsit, veszem el a borítékot, amit felém nyújt.
- Kérem, ma már ne zavarjon senki - karolok bele az apámba, aki remélhetőleg velem tartott az útra. Egyenesen a legfelső emeletre veszem vele az irányt.
- Mr. Ulliel intézte nekem a szállást - adok magyarázatot, de csak akkor nyer értelmet, mikor kinyitom a nagy ajtót, és Jack az Ullieléktól megszokott luxussal és fényűzéssel találja szembe magát. Levetem a kabátom, és kinyitom a bárszekrényt, majd a kényelmes fotelbe helyezem magam.
- Érezd otthon magad. Ami az enyém az a tiéd is, vagy hogy is van? - nem, látszólag eszembe sincs beszélni a kapuban történtekről.
- Mindennap láttalak, csak a megfelelő pillanatra vártam - ejtek egy halvány mosolyt, az a tágas erkély felé mutatva, ahol elbújva kísértem őt szemmel.  

Ripper & Ripper

With the lights out, it's less dangerous
Hеre we are now, entertain us
I feel stupid and contagious
Here we are now, entertain us
A mulatto, an albino
A mosquito, my libido

Sötét kis félmosolyra húzódik a Szörnyeteg ajka, de pusztán egy oly rövid pillanat erejéig, mintha soha meg sem történt volna.
- Játszhatod az áldozatot, Lola Ulliel, de csupán önmagad ringatod hazugságokba. Nem veszed észre, mit tettél. És hogy ki a viszonyunk valódi áldozata, mi több, átkozottja. Mi csupán méltó büntetésként szenvedjük el ezt a mizériát, hozzá képest. De te, drága lányom, most is csak magadra és rám tudsz gondolni.
Szavai és tekintete élesebb bármelyik szikénél, amit valaha használtak. Kíméletlenek, még is fájdalmasan édeskések. És ez a legkegyetlenebb az egészben. Ahogy oda lép az ifjú mátkájához, kivel a halál és a téboly jegyezte el szíveiket. Jéghideg, hosszúkás ujjaival végig simítja a gyötrődő, tökéletesen bűbájos orcát. Leheletnyire érve csak hozzá a rőt hajú lány bőréhez. Hogy aztán vasmarokkal szorítson rá a hattyú-torokra.
- Balga gyermek, nem vagy több bébi denevérnél! Nagylányt játszol, mert széttetted már párszor a lábad és azt hiszed, ettől felnőtté váltál, igazi nővé! De nem is tévedhetnél ettől nagyobbat. Fecsegsz, ontod a mérget önmagadból, s közben észre sem veszed, miféle játszmát játszol velem! Már réges régen szét kellett volna törjelek! Szét akarlak zúzni már jó ideje, széttépni azt, amivé torzultál! És te, kedves, még csak azt sem érted, mivégre.
Acsarogja a Kis Ripper képébe, de ahogy a szavak egymást váltják, egyre lágyul hangja, ellentmondásosan.
- Csak azért vagy még életben, mert túlságosan szeretlek.
Megfagy a levegő, megáll az idő, miként szemrebbenés nélkül közli vallomását a szeretett nővel.
- Ha nem így lenne, már nagyon régen sokkal rosszabb sorsra jutottál volna, mint bármelyik áldozatom. S ismerve a Kaput, újra és újra vissza utaznék, csak hogy ismét megölhesselek, mert egy halál túl enyhe büntetés lenne. Ettől az elképzelhetetlen végtől s kíntól csak a szerelmem óv meg. De vajon meddig?
Ujjai már nincsenek a nő nyakán, ki tudja, mikor fonódtak le róla. És hogy az utolsó mondat valóban elhangzik-e, vagy csupán a szellő súgja, netán valami ismeretlen a Sötétben.
- Nem ölheted meg a gyermekünket. Bárkit a világon neked adok, akivel végezhetsz, de a lányunkkal nem.
Még mondana valamit, mi több, oly sok mindent, még is elharapja s lenyeli a szóáradatot s elfordul. Ismét hátat fordít neki, hogy tegyen pár lépést az ellenkező irányba, mi oly tipikus rá, majd még is vissza fordul, alig néhány lépés után.
- Valóban azt szeretted volna, hogy az ölembe ültesselek és Grimm történeteket olvassak egy porlepte, súlyos könyvből, mit túlzás volna mesekönyvnek nevezni? Vagy még is mit szerettél volna?
Tárja szét karjait, majd vissza sétál a leányzóhoz. Nem cáfolja, de nem is erősíti meg a lesújtó apai minősítését. Vár, szemmel láthatóan választ várva. Azt sejtetve, valóban kíváncsi Lola mondandójára.
- Ha így teszünk és ezt eljátszuk, szerinted nem ugyan úgy végződött volna? Nem tettük volna tönkre az anyádat?
Szólal meg némi szünet után, lesújtóan, még is lágy hangon.
- Mit miért? Mondd ki, amit tudni akarsz. Mert túl sok a kérdés...
Mintha egyetlen "miért"-el meg lehetne oldani a kettőjük komplex problémáját.
- Felvállalom a tetteimet és nem bánom egyiket sem. Már régen az voltam, aki, Hasfelmetsző Jack, mikor téged és anyádat megismertem. Nem ti tettetek azzá, ami vagyok. De ettől az életem részei vagytok. És nem akarlak kitépni titeket. Valójában ti szabadulnátok meg tőlem, de csak az egyik feletek. A másik feletek szeret. És ezért gyűlöltök engem és önmagatokat is. Nem kell ehhez pszichiáternek lenni.
Állja a szépség tekintetét, egyetlen egyszer sem pislant, kátrány fekete íriszei fekete lyukként szívnák magukba, egészen felfalva.
- Egyetlen dolgot szégyellek csupán, egyetlen gyengeséget, de nem azt, amelyikre gondolnál. De egyelőre úgy sem értenéd meg, ha el is mondanám. Fel kell nőnöd és akkor talán megérted majd és nem törsz össze az igazság súlya alatt. Nem kell aggódnod, sok időnk van még, a mi fajtánk nehezen hal meg. Én már csak tudom.
A Szörnyeteg születését illető megjegyzésen, egy gúnyos hangot hallat, lepereg róla.
- Mindig is voltam, aki vagyok. De volt egy pont, egy "kezdőlökés a karrieremben", már ha erre gondoltál.
Ismét játszik piszkosul jóképű arcán az a bizonyos Ulliel-féle félmosoly, mit unokaöccse tökéletesen örököltés sokkal többet "használ", mint a család többi férfi tagja.Tudva tudván, miféle fegyver is az.
- Még most sem, hogy mindent tudok. Lehet, hogy kéne, de nem érdekel. Bármikor megtenném újra.
Szólal meg ismét váratlan mondandóval, labilissá téve az egész szituációt és beszélgetést. Átlépnek a Kapun, bár mindaz, amit látnak, mintha nem lepné meg Jacket. A felismerés már sokkal korábban megszületett, ezért beszélt korábban is úgy, ahogy. A felzaklató jelenet nem tart soká, bár akkor, ott, egy örökkévalóságnak tűnhetett Lolának. Ismét Nameless Town-ban találják magukat.
- Tudom, hogy a lányom vagy. A kép össze állt. És lehet, hogy jobb lenne, ha nem így lenne.
Egy egészen röpe pillanat erejéig elhallgat majd megfogalmaz valamit, amitől a többséget bizonyára kiverné a víz.
- De azt, ami én vagyok, csak a saját vérem lehet képes szeretni. Mint egy szép családi átok.
Állapítja meg, finoman csúsztatva kezeit a minőségi öltönynadrág zsebébe, amit szemmel láthatóan pontosan rá szabtak, így nyújtva tökéletes látványt a gyilkos, a férfi.
- Igyunk.
Helyesel és követve a vörösbegyet, megindulnak a vészjósló negyed felé. Nem tiltakozik, mikor a lánya egyenesen egy hotelbe tér be, viszont egészen mást tapasztal, mint amire számított. Hagyja, hogy a nő belé karoljon és mikor felérnek, körbe pásztázza a lakosztályt.
- Gondolom az unokaöcsém intézte. Netán az öcsém? A választás viszont bizonyára a tiéd... ironikus.
A kezei továbbra is a zsebében, hagyja, hogy Lola vezesse, mikor az ajtó feltárul, a hölgyemény mögött ballag, hangtalanul a vastag szőnyegen.
- Pontosan így van.
Irónia, gúny vagy sem, megerősíti az állítást, midőn a háziasszony kényelembe helyezi magát a terebélyes fotelben, akár egy dáma. Mikor megszólal s a balkon felé int, a féfi követi tekintetével.
- Szóval kiszagoltad, hogy ide jövök. Értem.
Nyugtázza, majd ismét vissza tér bűvös pillantása a hajadonra.
- Italt ígértél nekem, szomjazom.
Közli nyers, még is kábító hangon, ahogy megindul a hölgy felé, két kézzel támaszkodva meg az ülőalkalmatosság karfáin, egyre közelebb hajolva a szépséges nőhöz. S nem áll meg, egészen fekete szemei a telt ajkakra siklanak, hogy aztán, annyi év után ismét szájon csókolhassa. Hiszen Jack szemszögéből, több mint egy évszázad telt el azóta, hogy azt az eszelős éjt átszeretkezték Londonban. Vajon mit tesz majd Lola? Mindezek után, amit ezen a napon megéltek, Hasfelmetsző megcsókolja, bár mindketten tudják, az egyik fele felkoncolná a lányta belsőségeinél fogva.

- Az ő szenvedése véget ért. Én vetettem neki véget, megnyugodott, mikor elföldeltük - kemény szavak, és a zavar még mindig az arcomon ül, csak az tartja meg az ép eszem, hogy tudom, anyám már nem él.  
- Sose játszottam semmit, és ha azt képzeled a viselkedésem csupán annak köszönhető, hogy nem vetem meg a férfiakat, óriásit tévedsz. Fogalmad sincs arról, ki az a Lola ulliel, hogy miket élt át, csak hogy megtaláljon, szóval ne merészelj, úgy tenni, mintha tudnád - nem sziszegek, de egyetlen alkalmat sem vagyok hajlandó kihagyni, amikor eszébe juthatom, mennyire is mintaapa.
- Játszanék veled? Veled lehet játszani? - egyszerűen nem értem, mire céloz, hisz nem teszek semmit. Mondjuk én magam sem értem magam, a cselekedeteim mintha nem is az enyémek lennének. És ez ijesztő. Ha nincs a közelemben, ha nem tudom, hogy egy karnyújtásnyira van csupán minden örömöm forrása, akkor egész jól megy nekem a tiszta fejjel való gondolkodás, de most... most nem.
- Szerinted én nem ezt érzem? Tudod te, mennyire dühös vagyok rád? - folytatnám, belelovallnám megint magam, csak hogy válogatott sértéseket vágjak a fejéhez, de az utolsó mondatánál egyszerűen a lélegzetem is elakad, nem csak a szavam.
- Kétlem. Szerelem, ugyan már... mintha mi... mintha te képes lennél olyanra - mindennek ellenére halkan beszélek, nem nézek rá, csupán magam elé meredek, és szinte összetörök egyetlen szó súlya alatt. Persze, akartam, hogy szeressen, szeressen úgy, mint Mr. Ulliel Olivert, vagy mint az anyja... ilyen szerelemre nem áhítoztam soha, mert tudtam akkor is, és tudom most is, az csak igazán kivételes lelkeknek jár.
Még az sem érdekel, hogy közölte, legszívesebben helyből felkoncolna, csak furcsa. Benne is ez a kettősség játszik? Az nem túl jó, de talán pont emiatt van ez az egész. Én tudom, hogy azóta a nyamvadt éjszaka óta tőle függök, így az is egyértelmű számomra, hogy az én életemnek is ő vethet véget. Az se ér újdonságként, hogy legszívesebben meg is tenné, ami megsemmisít, az maga az ok, ami miatt mégsem teszi. Mert ez nem helyes, ez nem lehet így helyes.
- Miért? Mi a terved vele? Papás-mamást játszunk? Ez a gyerek még meg sem született, de már halálra van ítélve - én racionálisan gondolkodok, vagy talán túl vehemensen is, csupán azért, mert arra végképp nem állok készen, hogy gyermekem legyen.
Még én is gyerek vagyok, a francba is.
- Az apámat szerettem volna. Aki mondjuk megtanítja, hogy kell normálisan kivéreztetni valakit, és nem évek múltán vágja a fejemhez, mennyire amatőr vagyok - felcsattanok, hisz nekem ez egy örök seb. Mindig is vágytam egy olyan családra, ami Olivernek is van, és hiába éltem köztük, volt meg az illúzió, nekem sose volt olyan.
- De, anyu így is úgyis tönkrement volna - sóhajtok, behunyom a szemem, és újra elered pár könnycsepp, amit dühösen törlök le. Lola nem sír. Lola ennél durvább dolgokat is átélt már...
- Miért teszed? Miért ölsz meg ártatlanokat, akik csak pénzt keresnek? - nem volt nehéz rájönni, hogy a Hasfelmetsző a szajhák mumusa, őket különös kegyetlenséggel segíti át a túlvilágra.
- De amíg bennem is ez a kettősség zajlik, könnyen lehet, anyám sorsára jutok - hangomban aggodalomnak nyoma sincs, pusztán ténymegállapításnak szánom mindezt.
- Azért próbáld csak meg, lehet mégis megérteném - ez meg már inkább a kíváncsiság, dehát mindent tudni akarok, ami ő. Ezért kerestem, ezért akartam a nyomára bukkanni, az már más kérdés, hogy aztán nem úgy alakultak a....dolgok.
- Igen a kezdőlökés. Arra vagyok kíváncsi - de a mosolyát látva, nehéz a szavakra összpontosítani. Hiába van helyén az eszem, hiába mantrázom, hogy annak, ami a kapuban történt, nem szabad megismétlődnie, ha testem már-már üvölt érte. Tényleg meg fogok őrülni.
Az elém táruló jelenet letaglóz, nem tudom, mennyi idő telik el, míg ott bent vagyunk, a kis világom olyan omlik össze, mint a kátyavár.
De visszatérve a mi világunkba, magam mögött hagyom az ott történteket, legalább is egy kis időre.
- Ez tényleg egy átok. Te nem érzed? Te nem érzed, hogy ez nem helyes? A lányod vagyok - mégis nyelnem kell egyet, mert vannak pillanatok, nem is egy pillanat, mikor emlékeztetnem kell erre saját magamat is. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha tényleg csak múltbéli kísértet lennék, akkor nem érezném ennyire mocskosnak magam.
És mindennek hátatfordítva, magamhoz invitálom, csak mert nem akarom elengedni. Már nem akarom, hogy távol legyen tőlem, kerüljön bármibe is. Akár az életembe. Öljön meg, hisz tudom, egy része szinte ordít azért.
- Az öcséd. Velük éltem. Mondhatni ők neveltek, miután anyu nem volt beszámítható... és én szeretem ezt - kicsit félszegen vallom be, de ha mióta az eszem tudom, luxus és csillogás vesz körül, egyértelmű, hogy megszeretem.
- Viszont Olivernek szántak.... és most, hogy meghalt a felesége, repesnének a boldogságtól, ha elvenne.... - persze, hogy mindennek van hátulütője, az életem így is elég bonyolult, de mint az látszik, lehet még tetézni.
- Eszünkben sincs, mármint nekem meg Olivernek. Ő a bátyám. Mégis el kellene csavarnom a fejét, úgy, mint neked - sóhajtok fel, még csak nem is mosolygok. A szemem is lehunyom, miközben leülök, túl sok ez nekem, hisz nem vágyom én az előttem lévő férfin kívül semmi másra, mégis annyira nehéz. Annyi az akadály.
Azt hittem jobb lesz, azt hittem könnyebb lesz, hogy itt van. És tudja, hol bújok meg, de nem. A szoba egyre szűkebbnek hat, pedig a legtágasabb lakosztályról beszélünk, mégis...
Észbe se kapok, és már úgy falom az ajkait, mintha az életem múlna rajta. Kihasználva a vámpír mivoltom, pillanatok alatt pattanok fel, lököm őt a kényelmes fotelbe, csak hogy megint az ölében kössek ki. Nem szólok semmit, nem is finomkodok, az öltöny gombjaiból pár biztos leszakad, ahogy az ingjéből is. Akarom őt, ebben az egyben most biztos vagyok, és nem érdekel, mi lesz ezek után....

Hogy mennyi idő telhetett el, annak csak a Jóisten a megmondhatója, ahogy annak is, hogy kerültünk mindketten a kényelmes ágyra. Kielégült vagyok, és boldog, főleg mert most megadatik a lehetőség, hogy mellette feküdjek, a fejem a csupasz mellkasán pihentetem, kezemben fogom a kezét, és az ujjaival játszok. Nyugalom van, a vihar még ha csak egy kis időre is de eltűnt, s talán először telepedik rám az érzés, hogy egész életemet le tudnám élni így... vele.... mellette.
- Tényleg meg akarod tartani? - lassan vezetem a kezét a hasamra, miközben úgy helyezkedek, hogy láthassam az arcát.
- Fogalamam sincs, hogy fogom ezt a testvéredéknek találni.... lehet, ki is tagadnak - amit azért bánnék. Nem akarok hálátlannak tűnni a szemükben, végtére is, nekik köszönhetem azt, aki vagyok.

Ripper & Ripper

Úgy gondolom, őrült
Úgy godolom, őrült vagy
Akárcsak én magam

A gyilkos tekintete sötéten izzik és egy gúnyos félmosoly jelenik meg az arcán. Szemei beszélnek, még sem árulnak el semmit. Van ott valami, ami mintha ki kívánkozna, valami fontos, ott játszik a levegőben, ott van minden rezdülésben, ennek szól a lesújtó mosoly. Még is, lepecsételve marad. Mikor még is megszólal, már eloszlik a negédes derű.
- Megszabadítottad a szenvedéseitől. Valóban az én lányom vagy.
A múlt árnyéka baljós teherként nehezedik rájuk, akár egy súlyos, fekete lepel, mi elnyom és megfojt. De ez csupán az emóciók bizarr játéka.
- Akkor viselkedj végre felnőttként!
Veti oda kegyetlenül, állva a fiatal nő tekintetét, majd pedig a kemény szavakat, melyeket hozzá vág.
- Igazad van. Nem tudom, gyermekem. De mesélj csak. Mi mindent tettél, hogy most itt lehessünk.
Direkt szólítja 'gyermekének', tudja, mennyire dühíti és bántja ez a lányt, de ettől még meg kell leckéztetnie. S közelebb lép, egészen az arcába mászik - izzik a levegő kettőjük között -, úgy kéri, mesélje, valljon minden aljas mocskosságról, amin azért ment keresztül, hogy együtt lehessenek. Hogy szennyes szerelmük bimbózhasson és vadul szeretkezhessenek, újra és újra. Fittyet hányva az omladozó világra.
- Neked egészen jól megy. Senki más nem merte még megpróbálni, de te nem is akárki vagy. Szeretsz veszélyesen élni. Feltűnsz, majd eltűnsz. Ezt játszod velem... évszázadok óta. Beeszed magad az elmémbe, akár egy káros szenvedély. Hozzám simulsz, majd dühöngve esel nekem, vádlón. A következő pillanatban már vadul meglovagolsz, utána megint eltűnsz. Ezt játszod velem, már túl régóta! Megőrülök tőle!
Egyre közelebb és közelebb nyomul a lányhoz, Lolának hátrálnia kell, ha nem akarja, hogy dúvadként lökje fel Jack. De csak a falig hátrálhat. Jean azonban ott sem tágít, egészen neki feszül a nőnek, farkas szemet néz vele, Lola nem moccanhat, a férfi egészen a mellkasának nehezedik.
- Az emlékek... apránként jönnek. Az egyik nap még meg sem történt, a következőben már új emlékem van rólad. Innen tudom, pontosan, hajszál pontosan, szinte órára, mikor használtad a kaput. Érted már? Mindig tudom, mert minden egyes alkalommal jobban a fejembe mászol! Minden egyes alkalommal jobban megőrjítesz ezzel az egésszel! A vámpírok... nem felejtenek, túl jó a memóriánk, még arra is emlékszem, mit viseltem 1842. január másodikán! Nem létezik, hogy elfelejtettem volna egy nőt, aki ekkora hatással van az életemre, ilyen nincs! Főleg nem komplett emlékeket, eseményeket, a múltamból! Először idegennek tűnnek, de elég pár percnek eltelnie és már pontosan tudom, hogy megtörténtek! Nem érted? Felül írod a múltat! Az én múltamat! Az elmém pedig ordít, Lola, ordít! Utánad!
A hangja egyre hevesebb és erőteljesebb, de nem emeli fel a hangját.
- Nem tudok aludni, nem tudok enni, mindig csak te, te, te!
Minden egyes alkalommal, mikor a "te" szó elhangzik, üt egyet a fején és bizony nem finomkodik.
- Megőrülök tőled, szépen, lassan, de biztosan. Még a magunk fajta agyának is nagy falat, hogy valaki átírja a realitást, a megtörtént eseményeket, kénye-kedve szerint. Úgy turkálsz az agyamban, ahogy még egy agysebész vagy pszichiáter sem tudna. És ez enyhén szólva frusztráló! Az adott pillanatban is, mikor a régi-új emlékek elöntik az agyamat és az ezekből adódó feszültség, hogy minden egyes alkalommal eltűntél, akár a londoni köd. Ez pedig csak azt erősíti bennem, hogy...
Bele fárad, a sok beszédbe, az őszinteségbe és az egész őrült szituációba.  A falhoz szorítja hát a lány csuklóját és szenvedélyesen megcsókolja, mintha csak szomjazó inná a legtisztább vizet.
- Fel sem fogod... milyen hatással vagy rám....
Zihálja két csók között. Ujjai a nő hajába túrnak, tarkóján tartva meg a fejét, egészen felfalva, bekebelezve csókjaival.
- Szeretsz. És gyűlölsz. Kvittek lehetnénk... bár nem értem, miért haragszol, tudod már, csak azért nem kerestelek, mert ez volt az anyád akarata. Az egyetlen dolog, amit úgy éreztem, megtehetek érte az az, hogy tiszteletben tartom a kérését...
Halkul a hangja, leheletnyire húzódik csupán Miss Ripper ajkaitól, nem engedve a közelségből, az egymásnak simuló testekből.
- Szeretlek. És ez veszélyesebbé tesz. Te is jól tudod, könnyebb lenne, ha képtelen lennék rá... de az élet sosem könnyű, a fajtánknak sem.
Megerősíti, bármennyire is nehéz ezt hallania a nőnek. Mikor lesüti a szemét, Jack a homlokát a lány feje mellett a falnak támasztja. De nem ereszti, sakkban tartja.  
- Könnyebb gyűlölnöd, ha annak a szörnyetegnek hiszel, akinek elképzeltél. Nem tagadom, szörnyeteg vagyok. De sokkal árnyaltabb fenevad annál, mint akiről eddig fantáziáltál. Nőket boncolok, elevenen és holtan, nem csupán puszta kíváncsiságból, de igazságérzetből is. Kegyetlenül, hogy érezzék a büntetés súlyát. És élvezem ezt. A munkámat. Régen csak ez töltötte ki az elmémet: tudomány, tisztogatás, halál. Tudomány, tisztogatás, halál. De aztán jötté te és szétziláltad az egész életemet.
Egy kis szünetet tart, talán reakciót vár a vörösbegytő, talán nem. A szeme sarkából pillant rá, míg a gyermek szóba nem kerül és ismét nem találkozik tekintetük.
- Nem is tudod, mennyire bele trafáltál. De ez csak később jön. A halála. Nem gyermekként éri. És mi... nem nevelhetjük fel. Ezt te is tudod. Ugyan akkor, aljas önzés lenne eltörölni a létét puszta szégyenérzetből.
Ismét sötét árnyék fut végig a férfi arcán, de mintha valamit elhallgatna. Ismét ott kúsznak a ki nem mondott szavak a levegőben, kettőjük között. De Jack nem beszél. Legalább is nem beszél mindenről.
- Azt még megtaníthatom.
Mosoly? Valóban? Halovány derű játszik az ellenállhatatlan arcon. Miféle emlékeket plántálhatott a Kapu az elméjébe, hogy a változás, lassan, de biztosan megkezdődjék? Az anyját illetően pedig Jack biccent, de nem szól semmit. Lola szeméből pár könnycsepp legördül. Nincs mit mondani. A szerelmük megpecsételte a másik  nő, a felesleges harmadik sorsát. Az élet kegyetlen. A szerelem kegyetlen.
- Ártatlanok? Valóban annak látod őket?
Felszalad a szemöldöke és leheletnyit távolodik csupán.
- A szajhák a társadalom rákfenéje. Bele eszik magukat testekbe, lelkekbe és családokba. Évszázadok alatt volt alkalmam végig nézni, miféle pusztítást okoznak. Láttam asszonyokat, akiket a férjük szifilisszel fertőzött meg, volt, akinek leesett az orra. Kihullottak a fogai. És fájdalmas kelések jelentek meg a hüvely belső falán, gyötrelmessé téve minden egyes aktust az áruló "urukkal". Láttam a szégyent a tisztességes nők szemében, aminek semmi keresnivalója nem lett volna ott. Láttam csecsemőket AIDS-esen születni, egy életre megpecsételt sorssal, darabjaira hulló immunrendszerrel. És jöttek hozzám ringyók, hogy kaparjam már ki belőlük a kölyköt, mert csak nyűg, úgy se tudják kié és tönkre teszi a formás testük! Míg más feleségek a vállamon sírtak, hogy miért nem esnek teherbe. Mindezt mocsokban és mindezt pompában. Mit sem változtat a tényeken. Pedig az utcalányoknak mindig lenne választási lehetősége, ne tévesszen meg a színészi játékuk. Kéregethetnének vagy jelentkezhetnének segélyre, esetleg, ahogy minden tisztes ember, kereshetnének munkát, míg le nem járják a lábukat. Tévedés ne essék, nem a férfiakat védem. Kasztrálnám az összes ilyet, aki erkölcsileg ennyire megzuhan és elárulja a hitvesét. De ha nem lenne lehetőség, nem lenne mit kihasználi.
Mélyen fúrja feketének ható szemeit a másik vérivó tekintetébe, darálva a felzaklató információkat, sokkolva, szánt szándékkal és várva, mi mondani valója van mindezek hallatán a szépségnek.
- Te erősebb vagy nála. És nem vesztettél el mindent, ami számít.
Némiképp lágyul a hangja, ugyan azzal a sejtelmes felhanggal.
- Valóban tudni akarod? Legyen.
Jöjjön hát, aminek jönnie kell, a szenny-áradat. Hallgassa, eméssze csak, már ha képes lesz állni a férfi tekintetét.
- Az anyád. Azért vetettem rá szemet, mert rád emlékeztetett. Ugyan az a vörös haj. A hasonló vonások. És minden egyes alkalommal, mikor vele voltam, rád gondoltam közben. Téged akartalak, de ő a nyomodba sem érhetett. És ezt megérezte. Tudta, valahol, mélyen legbelül. Ő egészen más volt mint te, egy "vétke" volt: rád hasonlított. És belém szeretett. Én pedig kihasználtam. Gyűlölöm magam érte, de ez nem változtat a tényeken.
És mindez még mindig nem a magja a bűnnek, nem a legmélye a sárnak. De éppen elég ocsmány kitárulkozás. Jack pedig mindenre felkészül: pofon, kiakadás, sírás, ordítás, bárhogy reagáljon is Lola. Legalább is szeretné ezt hinni.
- A kezdőlökés... ezek után még hallani akarod?
Sok mindent zúdított az imént a lányára. Két kezével a falnák támaszkodik, Lola a saját hotelszobájának foglya, Jack kezei között, a fal hidegét bizonyára meg sem érzi, ahogy a levegő felég körülöttük.
- Érzem és értem. De mit tehetnénk? Mutogathatunk egymásra, kinek a hibája, az semmin sem változtat ezen a ponton. A lányom vagy, de még sem tudom, milyen apának lenni. Csak azt tudom, hogy fontosabb vagy számomra mindennél. Bárkinél. Olyan hatással voltál rám már az első találkozásunkkor, amire más sosem lenne képes. Érzem a vonzásod, hogy össze tartozunk. Senki más nem számít. Sok gyönyörű nővel találkoztam életemben, sok értékes, kedves emberrel, még sem tudták felkelteni az érdeklődésemet. Mind elhalványult melletted. Bele égtél az elmémbe. Te vagy a nő, a többiek csupán árnyékok körülötted. Téged akarlak. Ha bele őrülök ebbe a szerelembe, már az sem számít.
A hangja ismét elfullad, suttogássá halkul, midőn ismét vészesen közel húzódik szíve választottjához.
- Ez lehet az az érzés, amit mindenki keres, de csak kevesen találják meg.
Jegyzi meg, bár ezen a ponton már abban is kételkedik, hogy létezik-e még egy ilyen szintű, mélységű kapcsolat, mint a kettőjüké. Lola pedig beszélni kezd, arról, hogy Jack öccse nevelte, fényűzésben, igazi Ulliel-módra. És hogy az unokaöccsének szánják. Némán hallgatja a történetet, ahogy a hajadon pillangóként reppen el karjaiból a szófa irányába, hogy aztán oda is magához csábítsa a Hasfelmetszőt.
- Ha féltékennyé akarsz tenni, sikerült. De Olivert nem akarom megölni, mint azt a másikat, akit futni hagytál. Nem viselem el, hogy más hozzád érjen.
Nincs miért köntörfalaznia ezen a ponton. Felkereste és kivégezte a másikat, akivel Lola össze feküdt. Hiszen elárulta apjának, hogy csupán az egyikőjükkel végzett. Tálcán kínálva ezzel a másikat nemzőjének.
- Oliver nem én vagyok. Az ő szíve egy különös halandóhoz húzott, Ewolet különleges lány volt. Talán helyet ad majd másnak is a szívében, de kétlem, hogy nyomásra engedne vagy hogy a közös gyerekkorotok után te lennél az. Mellesleg... Oliver ravasz. Érzi rajtad a szagomat, úgy bűzlesz tőlem, amit egy nemes vámpír sem tolerálna, a magzatról nem is beszélve.
Jack  a fotel karfájára támaszkodik, úgy meséli, szemrebbenés nélkül a kis Rippernek mindezt.
- Önző vagyok, igen. Akarlak, csak magamnak.
A birtoklási vágy, a szerelem része. Elnyomás és még sem. Kölcsönös csere-viszony, te az enyém s én a tiéd. Mindenki más vesszen, ha túl közel kerül a tűzhöz. Az ajkaik pedig ismét össze olvadnak, izzó kohóként.  A másik pillanatban már Jean ül a fotelben, ami cseppet sincs ellenére. Lazít a nyakkendőn, túl szűknek bizonyul, ahogy a nadrágja is. De ezt Lola Ulliel hamar orvosolja: az ing gombjai csak úgy pattognak a szövetről, Jack pedig felül, hogy magához ránthassa a nőt, szűken, dacolva a távolsággal, ami ahhoz kell, hogy a szerelmese letéphesse róla a ruhát. Ujjai végig futnak a hajadon combján, hogy aztán egy tolvaj ügyességével szabadítsa meg a vöröskét a feleslegessé vált alsóneműtől. A combfixes harisnya maradhat, a szilikonpánt a helyén tartja. A koktélruha megfeszül, felcsúszik, éppen csak annyira, amennyire feltétlenül kell, ahogyan az sem okoz gondot, hogy a hamvas kebleket kibújtassa a ruhából. Pontosan úgy üli meg a rőt hajú szépség, mint anno a kádban. Édes nosztalgia!
- Szeretem, ha így meglovagolsz.
Száll fel a pikáns elismerés, ahogy fel vándorolnak szemei a gyönyörű nő felhevült testén. De itt nem ér véget az aktus, át kerülnek az ágyra, a ruha le kerül, hiszen Jack szemrebbenés nélkül tépi ketté, hogy a maga pőre valóságában jusson királynőjének minden porcikájához. Csókokkal halmozva el a hosszú, tökéletes lábat, miközben lassan lefejti róla a harisnyát - már ezt sem tűri, Lola bőrének teljes felületét érezni akarja magán, szabadon. A túlfűtött aktus után nyugalomban fekszenek, nem zihálnak, mint a halandók. Csupán fekszenek, kényelemben, párnák között, össze ölelkezve. Jack hagyja, hogy a lány az ujjaival játszon a mellkasán, szabad kezével annak karját simogatja. Lola azonban megszólal. Jean kezét az alhasára irányítja s most, talán először, szomorúságot láthat a férfi arcán. Nehezen észre vehető, de már ismeri annyira, hogy az apró jelekből is olvasni tudjon. A sorozatgyilkos nem válaszol rögtön, egy kis ideig némaságba burkolózik, megfontolja tán válaszát.
- Még... ne beszéljünk róla. Ha eljön az idő, majd akkor.
Különös válasz lehet, a születésig nem szeretne beszélni a gyermek sorsáról? Mi járhat a fejében, amit nem akar kimondani, ami ott lebeg közöttük, alaktalanul, várva, hogy formát ölthessen?
- Nem fognak. Ismerem az öcsémet. Meg fogja érteni. Szerintem a neje találta ki, hogy hozzá mehetnél Oliverhez, rá vallana inkább. De beszélek velük.
Az igazi testvér jóban-rosszban melletted van, a legjobb barátod, akinek mindent elmondhatsz - a legsötétebb titkaidat. Ő az, aki nem ítélkezik. Aki segít a bajban. Ó, igen. Még nem történt meg, de már tudja, hogyan volt - vagyis csak lesz.

- Mondtad, nem is olyan rég.... bármi más történt volna, az sem változtatott volna semmin - s ezen a ponton már én is érzem ezt. Kezdem tényleg belátni, hogy ez, ami köztünk van, nagyobb annál, mint amit irányítani tudnék. Nem is akarom már, tudom, hogy felesleges. Bárhová is lépek, a végén mellette kötök ki.
Nem is tudom, mitől kapott el hirtelen a düh, a szavaitól, a gúnyos éltől, vagy pusztán magától a ténytől, hogy ezt direkt teszi. Megint nem gondolkodok, ahogy közelebb hajol, az övével egyező ujjaim a nyakára csúsznak, ezzel meglepve saját magam, de talán még őt is. Sose tettem, sose lennék képes, és a szorítás most sem erős, talán épp csak tudatni akarom, hogy ez nekem is megy.
- Gyorsan tanultam.... tanulok is.... például - a hangom egyszínű, épp csak a tekintetem gyilkos, holott tudom, csak az igazságot vágta a fejemhez. Gyerek vagyok még, és mennyire....
És mégis hátrálni kényszerülök, muszáj mert látom rajta eluralkodni az indulatot, a szavai az elmémbe égnek, és akkor rájövök. Egész végig játszottam vele, már-már az őrületbe kergettem, ahogy ő engem. A szívem kalimpálása is meglódul, mikor a vallomást hallom, amit talán most először hiszek el. Hogy szeret. Engem szeret. Annak ellenére veszem lassan, nyugodtan a levegőt, hogy egész testével nekem nehezedik, s mikor véget ér a szóáradat, várok egy picit.
- Nem szándékosan tettem, nem gondolkodtam, de.... neked a szike, nekem a kapu, ki milyen módszerhez folyamodik. Egész életemben szenvedtem. Vágytam valami után, hiányzott valami, hiába volt meg mindenem, sose éreztem annyira teljesnek magam, mint most. Szeretném azt hinni, hogy mindennek én és a kíváncsiságom volt az oka, de tudod.... és már nagyon régen is tudtad... ez sokkal több annál. Ne haragudj, hogy nem sajnálom. Őrülj bele, velem együtt, de én már nem akarom azt a játékot játszani. Nem akarok újra eltűnni, mert ezen a ponton már csak a saját akaratom révén tudnék, és arra nem vagyok képes - egy óvatlan pillanatban a kezem újra a borostás arcra téved, lágyan simítva végig rajta.
- Csak azért nem fordult meg az ágyamban sok férfi, mert a nagy többségüket figyelemre se méltattam, mert meg se közelítettek téged, mostanáig azt se tudtam, mi az, amire vágyom pontosan, és szeretném, nagyon szeretném mondani, hogy még mindig az apám után ordítok, de nem így van.... Mindenem üvölt utánad, gyűlölök távol lenni tőled... - nem nézek rá, hisz nem tudok szemet hunyni afelett, amit anyám sujkolt belém, és erre tessék, konkrétan mindenem odadobom neki, hogy aztán könnyű szerrel hajítsa el, ha ez a varázs megszűnik.
És megcsókol, ahogy már többször tette, ez mégis más... ennek súlya van. Mégis úgy kapaszkodok belé, úgy viszonzom, ahogy még soha azelőtt. Ugyanazt érezzük, boldognak kellene lennem, repülni, vagy mit tudom én, mégis a tény, mázsás súlyként nehezedik rám, hisz tudom, az igazi játék még csak most kezdődik. És félek én fogom a rövidebbet húzni, én halok bele előbb ebbe a kapcsolatba, s nem is ez rémít meg igazán, a tudat rémít meg, hogy ezen a ponton már egyáltalán nem érdekel.
- Én.... talán sose gyűlöltelek, csak akartalak, azt könnyebb, mint szeretni... és mindig úgy voltam vele, nekem az úgyse adatik meg - úgy tűnik, ezek az igazság pillanatai, és talán most még meg is érti, vagyis ő megérti azt, amit én nem.
- Félek attól, mi lesz ezek után - vallom be teljesen őszintén. Hisz itt még nem tudom, milyen jövőnk lesz. Itt csak azt tudom, bármikor véget vethet ennek, a jövőnknek, a köztünk lévő kapocsnak, az életemnek, és valljuk be, ez nem egy túl pozitív dolog. A kis lányok, akik a herceget várják fehér lovon, nem egy királyra számítanak, talpig feketében.
- Nem fogok bocsánatot kérni érte - mégha azt is várná tőlem. De abban is igaza volt. Itt már nincs olyan, hogy te vagy én.... ebben az egészben együtt vagyunk benne, és eszembe sincs kihátrálni, jöjjön csak az az Özönvíz.
- Micsoda? Miről beszélsz? - tudnom kéne, szerinte. Mégse tudom, és aggodalomtól lesz ráncos a homlokom, az arcán lévő kezem pedig egyből a hasamra csúsztatom.
- Meg is fogod - biccentek, nem engedve ebből. A mosoly... az az ami nekem most nem megy, még mindig a szavai hatása alatt vagyok, és jóleső borzongás helyett, rettegés tölt e. Mert az addig teljesen rendben van, hogy nekem elvette az eszem, de a helyzet változott azzal, hogy ő is érez...
- Az első... akit megöltem, tudtad, hogy megerőszakolt? Felesége volt, családja... és mégis... nem kérdezett semmit, nem kérte az engedélyem, nekem meg akkor még csak esélyem se volt.... Ha nem fog el a düh, ha inkább magamat marcangolom, még máig vígan élne, és zsarolna nőket... Lehet, akiket megöltél, azoknak nagy többsége nem is önsztántából vált azzá... a férfiak amúgy mocskos lények... nem, nem védem őket, én is szemen köpném az összeset, de úgy ahogy te is árnyaltabb szörnyeteg vagy, úgy ott is árnyaltabb a helyzet - legalább is az én meglátásom ez, hisz tapasztalatom volt ebben. Persze találkoztam egyetemistával is, aki úgy gondolta, így könnyebben jut pénzhez.
- És most? A kezedbe adtam mindenem, és könnyű szerrel veheted el... szerintem pont ugyanaz a helyzet, még én is elveszthetek mindent, ami számít. Ijesztő, ijesztő ennyire függeni tőled, hogy nincs egyetlen önálló gondolatom, hogy az egész univezumom csak körülötted forog, és még ijesztőbb, hogy nem akarok ez ellen tenni semmit - most hogy lassacskán elkezdtem megnyílni, egyre könnyebben megy kiejteni a szavakat.
- Ne gyűlöld, én nem gyűlöllek... ő tényleg csak az egyik elszenvedője volt ennek az egésznek, és gyanítom lesz még több is - meglepnek a szavak, amik elhagyják a szám, meglep a nyugalom is, de talán mostanra tényleg elfogadtam, vagy csak nagyon hiszek abban, ha nem avatkozok bele a dolgokba, se történt volna másként.
- Persze, mindent tudni akarok rólad - ezt is határozottan állítom, egyszerűen nem látom, hol lenne az a pont, aminél azt mondanám, hogy ez már nekem sok.
- Igen, ez lehet... - karolom át a nyakát, és a mellkasába fúrom az arcom. Idő kell tudom, fel fogom tudni dolgozni, csak most kusza minden, most annyira friss ez az egész.
- Volt idő, mikor azt hittem szerelmes vagyok belé... Oliverbe, de... valószínűleg ez is csak azért volt, mert akkor volt sűrűn nálad... sok mindent átvett tőled, van mikor a szemeibe is úgy csillan meg a fény... de mégis tudom, hogy ő nem TE vagy - és talán ezért maradt olyan jó a kapcsolatom a fiatal Ullielal, mert nem is vágyom többre tőle.... senkitől az előttem állón kívül.
- Nem hinném, hogy képes lennék ezek után másra csak ránézni is - harapom be az ajkam, hogy aztán megint elfeledkezve minden bajlós gondolatról, odadobjam magam neki, mint annyiszor. Ez mégis más, sokkal intenzívebben élek meg mindent így hog tudom, nem azért ér úgy hozzám, mert férfiból van, szinte érzem azt, mennyire szeret.
Igyekszem is elnyújtani az időt ameddig csak tudom, hogy aztán nyugalomban feküdjek mellette. Most tényleg úgy érzem, ez így rendben van, ennek így kell lennie.
És bár ez egy szép pillanat, egyetlen kérdéssel elrontom. Ahogy a hasamra teszem a kezét, látom ahogy arca egyből elkomorodik. Egyáltalán nem tetszik, amit mond.
- Tudni akarom, amit te is tudsz... - ebben mondjuk nem vagyok teljesen biztos, nem tudom, hogy meg tudnék-e küzdeni azzal az információval.
- És mi lenne, ha együtt beszélnénk vele? - hajolok fölé, hogy úgy nézzek a szemeibe, mert nekem ez az együtt, az elég nagy szó.

Ripper & Ripper

Úgy gondolom, őrült
Úgy godolom, őrült vagy
Akárcsak én magam

Szemtől szembe, gyilkosan szenvedélyes vagy éppen szenvedélyesen gyilkos tekintettel meredve egymásra.
- A lényegen, valóban nem.
Emeli ki, némi éllel a hangjában, mikor Lola megragadja izmos torkát. Váratlanul éri, nem vitás, de gyorsan reagál. Azonban... nem igyekszik kiszabadulni. Továbbra is farkas szemet néz a fiatal nővel. Majd, puszta lényével kényszeríti rá akaratát, hátrálásra késztetve a másikat.
Fekete szennyet, kátrányt okádó vulkánként zúdulnak szavai a szépségre, fájdalmasan őszintén. Lola szívének zakatolása a dobhártyáján kalapál és látja, most először a nő szemében, hogy valóban megérti. Túl a dühön és túl a személyes játszmákon - ez az a pillanat. Az igazságé. És a tébolyé.
- Tudom. És pont ezért vetettem annyiszor a szemedre, hogy gyermetegen viselkedsz, hogy nem gondolod át a tetteid következményét.
Kontrázik a leány beismerő s elismerő szavaira. Így tán jobban értik egymást. Jack nem véletlenül vágott oda neki mindig ugyan ezzel. Hiszen látja, hogy felnőtt nő, tapasztalta is nem egyszer az ágyban, de a kijelentése ettől még jogosnak bizonyult. Mikor a vöröske, sakkban, a falnak nyomva, folytatja mondandóját, ugyan azzal az őszinteséggel, mint Jean végig hallgatja.
- Akkor tudod, mit érzek és mit éreztem mindig is.
Nehézkesen formálja a szavakat, még is oly könnyen csúsznak ki. A több száz évnyi magány... ők ketten ugyan azok. S együtt teljesek. Így nem is fűz mást hozzá, midőn a hajadon megsimítja arcát, két keze közé kapja a nő arcát és szenvedélyesen megcsókolja. Ez az őszinte, szenvedélyes gesztus pedig többet mond bármely szónál. Ahogy ajkaik egy kósza pillanat erejéig eltávolodnak és a szépség tovább vall, Jack arcára széles, sármos mosoly ül ki - most talán először, mióta ismerik egymást.
- Örülök, hogy így érzel. Nem is tudod, mennyire.
Már-már kuncog, el nem engedve a fiatal orcát, a kezére omló, rőt fürtöket.
- Minden... olyan szürreálissá vált. A derengő, itt-ott felbukkanó képek. Hogy álom csupán vagy ábránd? Netán valóság? Mindezt csupán egy hajszál választotta el egymástól. És választja, minden egyes alkalommal, ha a Kapun átlépsz. Hiszen, honnan is lehetnék biztos, hogy egy-egy vad szeretkezés csak a fantáziám műve, vagy valamikor, valahol, valóban megtörtént? Apránként próbálom össze rakni az elmémben, mi lehet valóság a temérdek és egyre megújuló képből. De... még sem bánom. Most, hogy tudom, miért teszed és hogy elértünk a ponthoz, amelyhez kellett. Pontosan, ide... Egyszerre a kezdet és a vég, valamint egyik sem.
Hatalmas megkönnyebbülés ez neki, hiszen kételyek, lelkiismeret és őrület rostálta. De most már nem számít. Nincs több elszakadás, már az övé, csakis az övé. Révparthoz értek. Lola lesüti a szemét, de Jack, olyan lágyan, mint talán még soha, megemeli az állát, hogy ismét felnézzen rá és már egy sokkal melegebb tekintettel találkozhasson, mint annak előtte. Egy szerelmes férfi pillantásával.
- Én is gyűlölöm, ha távol vagy tőlem.
Feleli a lánynak, a szavait fűzve tovább, csókot lehelve a homlokára, majd ismét a szájára. Érzékien, végül még is erotikusan harapva rá, finoman, éppen, hogy csak egy csepp vér serkenjen. Ahogy pedig ismét össze forr a szájuk, Lola úgy csüng róla, úgy kapaszkodik a szeretett férfiba, mintha az élete múlna rajta. S valahol, valamilyen formában ez igaz is. Ajkaikkal szinte felfalják egymást, másodpercek alatt lesz zilált  a külsejük, pedig az aktust még el sem kezdték.
- A hiányomat gyűlölted, ahogy én is a tiédet.
Suttogja a lány arcába annak vallomásaira reagálva.
- Az, hogy én így éreztem, azt érthetőnek találom. De te... miért?
A hasonlóságuk okán? Hiszen Lola gyönyörű és belé verték az etikett mázát is, a család nem tagadta ki, mi végre a sötét gondolatok?
- Most, hogy együtt vagyunk, nem kell félned semmitől. A gyerekkorodban nem lehettem melletted, de most már igen. Többé nem vagy gyermek. És nem maradt senki, aki elválaszthatna minket.
Finoman húzza ölelésébe a bizonytalan lányt. Még sosem látta ilyennek... sebezhetőnek, sérülékenynek. Akár egy porcelánbaba. Ami ha eltörik, ő maga is vele hullik darabokra.
- Az első valódi vámpírok... ha hinni lehet a legendáknak, A Bíbor Király gyermekei voltak. Ők egymás között szaporodtak, így duzzasztva fajjá egyetlen dinasztiát.
Kezd bele, látszólag összefüggéstelenül, de valójában azért, mert érzi a tabukat Lolában.
- Tudod.... úgy hiszem, az anyám jobban szeretett, mint az apámat. Ő nem bánt vele túl jól. Láttam a szemében, ahogyan rám nézett. Egyszer csak... elkezdett másként nézni rám. Sose beszéltünk róla. Úgy hiszem, az efféle hajlam egyszerre áldás és átok a fajunkban. De mi, te és én, még is mások vagyunk. Hinni akarom és tudom is. Nem láttalak megszületni, nem láttalak kisdedként, sem gyermekként. Felnőtt nő voltál ,mikor először találkoztunk, én pedig még nem is ismertem az anyádat.
Elhalkuló hangon mondja, nem tudván tartani az egy hangszínt, mit úgy szeretne. Érződik, senkinek sem beszélt erről, még csak hangosan ki sem mondta.
- Talán... ezért volt mindig is olyan szomorú a tekintete. Még is, nekem és az öcsémnek megadatott az, ami neki nem. Megtaláltuk, akit kerestünk és a szeretett nő viszont szeret.
Folytatja, csupán pillanatnyilag kalandozva el tekintetével. Erős, feketének ható íriszei állják mindazt a szörnyűséget, amit évszázadok óta hivatottak megtűrni.
- Megöltem az apámat.
Veti oda, akár egy font húst, rezzenéstelenül, várva a lánya reakcióját, mit sem sejtve ezen a ponton a 18. században elhangzott beszélgetésükről, mely érintette eme kényes témát, még ha csak teoretikusan is.
- Lola... ne akard tudni. Ne kérd, hogy elmondjam. Hidd el, elég... ha csak én viselem ezt a terhet kettőnk közül, amíg nem jön el az idő.
Hasfelmetsző Jack hangja elcsuklik. Olyan változásokon megy át az arca, melyekre tán Lola azt hitte, nem is képes. De minden éremnek két oldala van. Arra pedig, hogy a lánya megerősíti, hogy még eljön az idő, hogy megtanítja neki a szakma csínját-bínját, az a bizonyos Ulliel-mosoly kúszik arcára. Mikor azonban a vörösbegy hirtelen sokkolja az első férfit illetően, szabályosan kiül a döbbenet Jack arcára. Még az ajkai is elnyílnak. Végül, beszélni kezd, de nem a közhelyes sajnálkozással jön, az nem Jean-ra vallana.
- Már vége. És jól tetted, amit tettél. A férfiak jelentős része, tartozzék bármely fajhoz, állati ösztön-lény, s még annál is rosszabb. Sok bántalmazott nő fordult hozzám. A férfiak erősek, még is gyengék. Alkohol, paráznaság, pénz s különféle szenvedélyek rabjai a saját kicsinyességük okán. Még is, ha nem lennének szajhák, akik megengedik és megtanítják, hogyan nem szabadna gondolkodniuk a nőkről és bánni velük, jobban kordában lehetne tartani őket. Azzal, hogy kivégeztem az apámat, az anyám nem lett boldogabb. Így, ha a férfiakat ölném, az nem változtatna semmin és legfőképp nem tenné boldogabbá a sértett nőket. A problémát a gyökerénél kell kezelni.
Hideg racionalitás, a saját igazsága, mely hajtja előre. S nem engedhet belőle, ó, nem, mert abban a pillanatban foszlana szét a világa, az elméje és süllyedne a téboly mélyére.
- Szóval... csak két férfi, tulajdonképpen egy, ha így vesszük, akivel rajtam kívül voltál és már ő is alulról szagolja az ibolyát. Akkor, ebben is kvittek vagyunk. Rajtad kívül sosem kellett más, az anyád is azért, mert rád emlékeztetett. Az első éjszakám veled volt, de számodra talán még meg sem történt.
Meséli és elsimít egy kósza tincset a fiatal szépség arcából. Zavarba ejtő paradoxon, Jacknek még sem rebben szeme sem.
- Nem csak te adtál mindent a kezembe, de én is a tiedbe adtam. Ez a bizalom, amit korábban nem ismertünk. És ez lehet maga a házastársi eskü.
Leheli a szavakat a parfümös, fülledt éjszakába, a hotelszoba sötétjében, a lámpák kába, enyhe hangulatfényében.
- Ha tudnád, ki ő, nem mondanád, hogy ne gyűlöljem magam.
Mondja halovány fájdalommal vonásaiban s hangjában. Bár tudja, hazugság, mert túlságosan szereti Lola Ulliel ahhoz, hogy bármiért gyűlölni tudja. Még is, könnyebb így dédelgetni a  rút igazságot.
- Az apám kurvázott.  Meg sem próbálta szeretni az anyámat vagy legalább figyelmesnek, kedvesnek lenni vele. Úgy viselkedett vele, akár egy tárggyal. Egyszer pedig, mikor nem feljöttem a laboromból, még csak nem is váratlan pillanatban... az apám ott dugott egy szajhát a hitvesi ágyban, ahová az anyám lehajtotta a fejét. Éppen ketten szidták az anyámat a menet közben. Így... megfogtam a piszkavasat, ami a kandalló mellet állt és átszúrtam őket. Persze, ettől egy tiszta vérű vámpír nem hal meg. De nekem jól esett. Megrántottam a vasat, lerántottam az apámat a  ribancról és mire észbe kapott volna, már ki is téptem a szívét a mellkasából. Nézte, ahogy bele harapok, kiszívom, majd felfalom. Mire az anyám haza ért, már az egész szoba vérben ázott és atyám finoman fogalmazva nem volt túl jó állapotban.
Az a bizonyos lökés, mikor már csak a szikra hiányzott, mikor a jég már lehelet vékony volt, megadatott, ennyin múlt, a nemtörődömség, hogy még azzal is tisztában volt nemzője, hogy a ház nem üres. Vagy csupán megfeledkezett elsőszülöttéről? Irreleváns. A blaszfémián úgy sem változtat semmit. A vallomások pedig nem érnek véget. Ez az igazság órája. Jack viszonozza Lola ölelését, bele simul a nő karjaiba, ahogyan az a mellkasára teszi a fejét. Együtt: jóban, rosszban s tébolyban.
Amit Oliverről ecsetel a fiatal Ulliel leányzó, azt elfogadja és el is hiszi, nem pazarol rá több szót, hiszen más nem számít kettőjükön kívül, még Oliver sem.
- Volt idő, mikor majdnem megengedtem magamnak, hogy úgy tekintsek rá, mint a saját fiamra. De végül nem engedtem. Senkit se akartam közel engedni magamhoz.
Mintha még mondani akarna valamit, hozzá fűzni, még sem teszi, lenyeli a szavakat, elnyeli mind. Nem marad más, csak viharos csókok, egy szenvedélyes aktus, mi valóban több puszta szexnél. Szeretkezés, minden rezdülésébe. Minden pillanatában és nyögésében. A kielégülés édes órája után éberen fekszenek a szaténtakaró rejtekében.
- Én már régóta nem tudok.
Ekkor reagál csupán a gondolatra, mit miss Ulliel az előjáték során rebegett neki. Oldalra fordítva a fejét, hogy közben a szeretett nő szemeibe nézhessen. Lola azonban ujjait a méhére irányítja, negédessé téve a pillanatot.
- Tudni fogod. De ne akard túl korán. Élvezd ki, hogy még nem tudod, ami elől úgy sem menekülhetünk.
A komor perceg azonban tova tűnnek és a szépség fölébe magasodik, rézszínű fürtjeiben fürdetve szerelmesét.
- Együtt.
Erősíti meg Jack és ismét mosoly szökik időtlen arcára.