Merlin Hotel

- Ugyan olyan vagy, mint ők.
Bár a hangom rideg, az arcomról pedig más sem olvasható le, mint határtalan düh, legbelül egyszerűen csak szomorú vagyok és csalódott. Sosem gondoltam volna, hogy épp a húgom lesz az, aki ilyen csúnyán hátbaszúr.
Még azelőtt fordulok el, hogy szemeim megtelnének könnyel.
- Ezt mégis hogy értsem? Rach!
- Nem kell úgy tenned, mintha egy percig is érdekelnélek! Számodra mindig minden annyira tökéletes, de egyszer, egyszer az életben gondolhatnál rám is! - fordulok felé immár kiabálva, arcomról patakzanak a könnyek.
Az emeleten, mintegy végszóra léptek hangzanak fel, és néhány másodperc múltán már ott is áll Becca és Adrian a lépcsőfordulóban, láthatóan képtelenül arra, hogy bármit is hozzáfűzzenek az eléjük táruló jelenethez.
- Sajnálom, hogy így érzed - válaszolja csendesen, majd eltűnik a fürdőben. Erre már Becca is felbátorodik, nagy hévvel rohan le a lépcsőn, szinte feldönt, mikor a nyakamba ugrik.
- Ezt most azonnal hagyd abba. Nem sírhatsz, túl jó ez az este ahhoz, hogy szomorkodj.

És mégsem bírom abbahagyni, hiába próbálkoznak újra és újra azzal, hogy felvidítsanak. Minduntalan a veszekedés jár a fejemben, az arcom elviselhetetlenül ég, mikor egyedül maradunk a húgommal a szobámban.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire végül elalszom, álmomat viszont több alkalommal is a délután történtek emlékei zavarják meg.
Majd arra ébredek, hogy világosság van a szobában. Pislogva nyitom ki a szemeimet, először fel sem fogva a látványt. Minden lángokban áll.
Sikítás marja a torkomat, de arra sem vagyok képes, hogy bármilyen hangot kipréseljek a torkomon. Főként, miután megpillantom a húgomat, amint a függönyről az ágyara lopakodnak a lángnyelvek, belekapva a fába, majd a ruhája felé tartva.
Ezúttal valóban felsikoltok. Még látom, ahogy a tűz eléri a bőrét, miközben felpattanok és futni kezdek felé, majd egy hatalmas, nyikorgó hang üti meg a fülemet. Arra sincs időm, hogy felé fordítsam a fejemet, máris nekem csapódik, mázsás súllyal temet maga alá.
A maradék levegő is kiszorul a tüdőmből, és elveszítem az eszméletemet.

Mikor magamhoz térek, a tűz nagy részének nyoma sincs. Úgy érzem, továbbra is a földhöz szegez valami, de amint felemelem a fejem hogy megnézzem, üresség fogad.
Kapkodom a levegőt és köhögni kezdek a füsttől, mikor Adrian feltűnik, és gyengéden segít felülnöm.
Akkor látom meg őt... Azt, ami maradt belőle.

Azután is képtelen vagyok abbahagyni a sikítást, hogy felébredek, pedig érzem, hogy már messze járok azoktól a percektől.
- Nem lehet - zokogom Adrianbe kapaszkodva. Minden porcikám remeg, de mindez semmi ahhoz képest, amit érzek.

Úgy érzem, mintha engem is felemésztett volna a tűz. A bőröm valósággal lángol, ami vámpír lévén némi aggodalomra adhat okot, és érzem, a jelenben is tovább kísér a megperzselődött ruhaanyag szaga. Távolról, mintha víz alól hallanám Adrian hangját, de csak komoly erőfeszítések árán vagyok képes magamhoz térni, akkor sem egészen.
Reszketve ülök fel, kezemmel ösztönösen kapva Adrian karja után, mintegy mentőövként használva őt a valóság felé húzóckodva.
Vége - ismétlem magamban újra és újra, azonban képtelen vagyok elűzni a szörnyű képeket, melyek elém tárultak.
- Tudod, hogy mit álmodtam - válaszolom vékony hangon, miközben megtörlöm az arcomat. Persze, a zokogást már nem tudom abbahagyni. - Az én hibám volt. Az egész miattam történt.

Nem érzem magamat késznek rá, hogy ennél többet mondjak, egyszerűen csak kipattanok az ágyból és az ablakhoz sétálok. Így nem kell a szemébe néznem - márpedig úgy érzem, hosszú ideig nem leszek képes rá, hogy bárkinek is a szemébe nézzek. Ő pedig... Ő minden bizonnyal már akkor rájött, mi történt pontosan. Hogy én gyújtottam fel a szobát félig önszántamból, félig azon kívül, hisz annyira dühös voltam és elkeseredett...
A kezeimbe temetem az arcomat, ami úgy érzem, mostanra vesztett a hőjéből. Ott viszont, ahol Adrian megérintette a hátamat, mintha újból éreznék mindent. A súlyt, ami rám nehezedett. A forróságot, ami egyre közelebb tart hozzá... Igazuk volt abban, hogy nem szabadott volna túlélnem.
- Azt hiszem, én most... mennem kell. Muszáj egyedül lennem. Ugye megérted? - fordulok vissza felé szipogva.

Látom a döbbenetet az arcán, és én is csak ekkor jövök rá, mennyire kockázatos lenne egyedüllétre kárhoztatnom magam. Vagyis, hogy mennyire kockázatosan hangzik, hisz eszem ágában sincs itt maradni. Úgy érzem, perceken belül megfulladok ebben a szobában, mintha mindenhol füst és parázs venne körül, lesben állva, hogy aztán lángra lobbanthasson. Nem tudok másra gondolni, minthogy minél előbb kiszabadulhassak - hogy egyedül, vagy Adriannel, az már rég nem számít.
Ugyanakkor amint a józan gondolataim is felütik a fejüket, rájövök, hogy egymagam... Nem, nem túl jó ötlet, mikor legutóbb történt ilyesmi, elmegyógyintézetben kötöttem ki. Még mindig megborzongok, ahogy megjelenik előttem Leo vigyora.
Zavartan túrok a hajamba, tekintetem Adrian aggodalmas arckifejezése és az ajtó között cikázik.
- Nem... Nem bírok itt maradni - válaszolom elfúló hangon. - Esetleg... Velem jönnél?
De nem várom meg, hogy válaszoljon, ehelyett mondhatni kitörök az ajtón, hogy aztán leviharozzak a lépcsőn.

Képtelen vagyok kiűzni a képeket a fejemből, és mindent megadnék, ha visszacsinálhatnám mindezt. Talán ha nem kutakodtam volna annyira az igazság után, nem ért volna ennyire készületlenül.
Fogalmam sincs, mit csináljak, vagy hogy egyáltalán mit csinálok jelenleg, mintha a látásom és a gondolataim egyetlen cél köré összpontosulnának, leszűkítve és háttérbe szorítva minden mást. Ki kell jutnom.
Feltépem az ajtót, végigszáguldok a folyosón és elindulok lefelé a lépcsőn. A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes - kis híján megrémülök a saját tükörképemtől, és nem tudom hogy a látványnak köszönhetően, vagy mert bármi mástól is megijedtem volna. Legszívesebben ököllel esnék a gúnyolódó tükörnek, a szétcsúszott lánynak, aki előttem áll. Nem is tudom, mi állít meg, bár valószínűleg csupán a késztetés, ami le, a szabad levegő felé hajszol.
Már a kilincsen van a kezem, mikor Adrian utolér, én pedig összerezzenek a hangját hallva.
- Rajta már nem tudok segíteni, Rachel. Nem tudok.
Mintha még mindig egy rémálomban lennék. Vajon létezik egyáltalán kiút? Létezett valaha is?
- Én... - Nyelek egyet, a torkom iszonyúan száraznak tűnik. Mintha csak először hallanám a kérdést, összezavarodva pillantok rá. - Nem tudom, csak... Csak el. Csak ki.
Lenyomom a kilincset és elindulok az újabb lépcsőn, hogy aztán az egyik kihaltabb utcánál torpanjak meg. Nem akarom, hogy bárki is meglásson ilyen állapotban... Nem akarok látni senkit.

Össze-vissza kapkodom a tekintetemet, mintha ugyan bármi veszély leselkedhetne ránk az utcán; valójában nem is látok, a táj minden részlete csupán elmosódott foltként táncol előttem, beleértve Adrian alakját is, amint felém tornyosul.
Képtelen vagyok a szemébe nézni, vagy akárcsak az arcára. Tudom, mit látnék, és csak még inkább utálnám magam emiatt.
Kezemet a számra szorítom, legszívesebben lehunynám a szemeimet - úgy tűnne, megszűnne a világ körülöttem... csak hogy én magam itt maradnék, ahogy az emlékeim is.
- Nem tudok beszélni róla - suttogom erőtlenül. - Annyira sajnálom, Adrian. Sajnálom, hogy ennyire... - Gyenge vagyok. Kiszolgáltatott. Hogy újra a te segítségedre szorulok. Én sem vagyok különb Beccánál, pedig ezerszer jobb barátokat érdemelne.

Némiképp megnyugodtam, legalábbis ami a sírást illeti sikerült visszafojtanom a könnyeimet, a bizonygatására azonban újból rám tör a kényszer. Ő ezt nem értheti. Nem számít, hogy szándékos volt-e vagy sem, ha az én hibámból történt, az én mágiám által.
Megremegek, mikor megragadja a karjaimat; szinte sarokba szorítva érzem magam, sokkal inkább, mint néhány (valójában elég sok) órája.
Lehajtom a fejemet, hagyva, hogy hajam az arcomba hulljon és eltakarja azt.
- Arra gondoltam, hogy megint ezzel kell foglalkoznod. Nem akarlak ezzel terhelni - válaszolom csendesen.

Csak egy szomorú pillantást vetek rá válasz gyanánt. Ha valaki, ő mindenképp tudja, mennyire utálom kiszolgáltatottnak és gyengének érezni magam, hisz a tűzeset után, a kórházból kiszabadulva is elutasítottam minden kedves szót, mindennemű segítséget. Addig hajtottam, amíg kiöltem a többiekből az együttérzésüket, és csupán a közöny maradt annak ellenére, hogy sokakkal jó viszonyt ápoltam a történtek előtt.
Csakhogy azóta felnőttem. Már tudom, hogy nem változik meg az igazság attól függetlenül, mások mit gondolnak rólam; hogy erős vagyok vagy sem, kizárólag bennem dől el. Azzal, hogy újból ellökném magamtól Adriant, csak egy kicsinyes vágyat teljesítenék, ami pillanatnyi megnyugváshoz, de hosszútávú magányhoz vezetne. Fogalmam sincs, hogyan és miként szövődött köztünk ilyen szoros barátság, az viszont egyértelmű, hogy rettegek a gondolattól, hogy újból elveszítem.
Hosszú percek óta először nézek újból a szemébe, és azonnal el is lazulok a szorításában. Ha csak rövid időre is, de el tudom hinni, hogy minden rendben lesz...
Vicces, hogy néhány órája még azt hittem, a vérivásom lesz az, amit alaposan át kell gondolnom az elkövetkezendőkben, vagy inkább, amiről alaposan el kell terelnem a figyelmemet. Gyakorlatilag eszembe sem jut addig, amíg Adrian meg nem jegyzi, hogy mennyire hosszú ez az éjszaka. És tessék, jelenleg ez a legkisebb probléma, amivel foglalkoznom kell.
- Ez a kérdés már holnapra marad - felelem halkan, majd amint elengedett, belekarolok, mintegy jóváhagyva a körülnézős ötletét. Egy kis séta lesz most a legjobb.
- Ismét rajtad a sor, hogy folytasd a mesedélutánt. Remélem, nem futamodsz meg.

// Folytatás