A Fekete Tó

Igyekszem elengedni minden rossz érzésemet és látszólag semmire alapozott félelmemet, mert nem akarom elrontani a viszontlátás örömét, de nem tudom letagadni, mennyire nem tetszik nekem valami. Ennyi idő után már ha akarnám sem tudnám elnyomni a természetes megérzéseimet, amire az emberek olyan előszeretettel fittyet hánynak. Egek, néha még előjön belőlem a nagymama szókincs, na szép.
-Na szép, és nem én vagyok? Kezdek irigy lenni -nevetem el magam, hogy egy kicsit oldjam a feszültséget a korábbi túlkapás után. Csak még egy kicsit akarom ezt a kellemesebb légkört megtartani, és amúgy is szoktam így viselkedni. A tolvajok közt semmi sem volt túl kényes vagy személyes, mindenki úgy oltogatta a másikat, ahogy nem szégyellte. Persze tudom, hogy nem egy egyszerű emberről beszél, sosem beszélt még ezelőtt így emberről, akármilyen kedves is volt az illető számára.
-Meg tudom érteni egy életre elég izgalom van itt… De nem akarnál sohadesoha visszamenni? -Teszem föl a kérdést, pedig pontosan tudom a választ. Én is ragaszkodom Namelesshez, elég állandó lett számomra, de szerintem nem ide köt az ok, ami miatt ilyen lettem. Ilyen… Sosem felejtő. Szerintem a világban kellene lennem, élnem a normális emberek között, hogy lássam a változást. Érezzem a halandóság varázsát és tartsam velük a lépést. Nem azért, hogy az állandóság kisvárosában ragadjak. Ha Vel nem akar elmenni… Hát akkor én is maradok.
-Majd azt meglátjuk -somolygok csak az orrom alatt, de úgy tűnik, akármilyen kalandokban is volt része itt, még nem tapasztalta meg, milyen hatalmasságok is laknak ebben a városban. Nem fogom magyarázni, mert hivatalosan még sosem jártam ezelőtt Nameless utcáit és ezáltal nem tudhatom.
Már éppen folytatnám a főzést, amikor Vel egyszer csak összeesik és kétségbeesésemben azt sem tudom egy pillanatig, mit kellene csinálnom. Szerencsére hamar észhez térek és elkezdem ellátni. Pontosan erről beszéltem az imént! Úgy tudtam!
-A Vörös Álmok sosem jók! -emelem meg a hangom nem is kicsit idegességemben. Hát nem látja?! Hogy mennyire kikészíti, akármit is csinált vele a Király? Miért kell ez mindig? Miért nem képes megmaradni egyhelyben és csak élni?!
Igyekszem legalább enyhíteni a kínjain, de nem tehetek sokat, csak a megkeresem a fiolát, amit kér és a szájához emelem, hogy meg tudja inni. Nem… Kérlek ne…
-Hát nem veszed észre, hogy szinte rögtön tudtam?! Nem gondoltad, hogy nem jövök rá?! Nem sejtetted, hogy ismerem a Királyt, és hogy mire képes?! Hogy egyszer kitalálom, mit művelsz magaddal?! Mondd, minden áron, minden alkalommal meg akarsz halni, hadd szenvedjek?! Miért kell neked minden egyes kibaszott alkalommal meghalnod, hogy nekem fájjon? Miért nem tudsz egyszer, egyetlen egyszer a seggeden maradni és szépen nyugiban szeretni és öregen meghalni? Mért nem?! -kiabálok torkom szakadtából a zokogás szélén. Most minden kiszakadt belőlem, minden, amit elnyomtam eddig, hogy ne tudjon róla. Persze a naplóim nem is egyszer hallgatták végig a fájdalmaimat, de ő, akinek címeztem őket… egyszer sem egészen idáig. De már nem érdekel, hadd hallgassa csak, mekkora fájdalmat okoz nekem. Nem csak ő szenved, hanem én is.
Sosem tanultam meg igazán kezelni a mostani képességeimet, csak túl sokat voltam a saját fejemben, és már minden zugát ismerem, de az ilyen esetek… Kihoznak a sodromból és nem tudom őket kontrollálni. Érezhetően izzani kezd körülöttem a levegő és fullasztó lesz, mintha szaunában lennénk.
-Minden életben, szinte mindig, túl korán halsz meg. Mindig csinálsz valamit, mert hajt valami, ami miatt korai halál lesz a tiéd. Igen, juj, reinkarnálódom, most már tudod, ujjé. De miért nem szeretsz és elég az neked? -törölgetem a düh könnyeit az arcomról, elmaszatolva vele a sminkem maradványát. Semmit sem tudott ebből és valószínűleg most meglepem nem is kicsit, de már nem érdekel. Tudja meg és hagyjon el. Talán úgy lesz a legjobb.


Outfit    @    Music

Tudom, hogy most úgy tűnhetek, mint egy nemtörődöm fruska, aki inkább él rózsaszín ködben él, mintsem szembenézzen az élet nehézségeivel, de ez egyáltalán nem igaz. Egyszerűen nekem is kijár, hogy néha elhalasszam azt a szembenézést egy kis időre. Így is túl sok szörnyűséget láttam, nekem is kell a szünet.
-Azért, mert csodabogár vagyok és meg tudom védeni magam, még szükségem van rád. Nagyon is -Általában nem szoktam vele ilyen "érzelgősen" beszélni, mert nem szereti, jobban bírja, ha csak barátokként kezelem magunkat. Általában megelégszem ennyivel, de néha... Néha annyira vágyom rá, hogy úgy öleljen magához, hogy ugyanannyit jelentek neki, mint ő nekem. Olyan nagy kérés ez?
-Értem -válaszolok és igyekszem a tekintetemben felvillanó szomorúságot elgondolkozottsággal leplezni. Pontosan ettől féltem, hogy nem akar majd elmeni innen és ki tudja, mit tesz vele ez a hely. Nekem itt nem eshet bántódásom és hatással sincs rám igazán, de ő... Ki tudja, mit tett máris vele ez a város.
-Sokkal régebb óta élek, mint te, persze hogy tudom, kicsoda Victorius! Nem jók, mert fertőzőek! Beeszik magukat a gondolataidba, azok nem csak simán a múlt, hanem az Ő vágyai. És ha túl sokáig foglalkozol velük, egyszer felemésztenek. Láttam már ilyet -Bár a Királynak aludnia kéne és nem olyan régen még aludt is, a Vörös Álmai néha a felszínre kerülnek és... tényleg nem tudom jobban leírni, minthogy megfertőzi az elmét. Nem akarom, hogy Vel is az ő áldozata legyen.
-Reinkarnálódom te fasz, ahogyan te is, csak te nem emlékeszel! Én egy természeti anomália vagyok, hogy emlékeszem a korábbi életeimre. Talán nem ebben az életben, de szerettél! A feleséged is voltam! Nem is egyszer! Csak nem emlékszel! Szeretnék én is nem emlékezni, elhiheted -vetem oda, ha így beszélünk egymással, akkor így. Nem tudom és már nem is akarom magam visszafogni, éppen ideje, hogy felszínre kerüljenek a mélybe temetett dolgok.
-De igen, élet volt! Ott voltam veled és segítettem, amiben csak hagytad. Ha nem lettél volna olyan büszke, tudtam volna neked otthont és állandóságot adni, de nem, még csak meg sem hallottál engem. Törődtem veled! Folyton utánad koslattam, sokkal jobban ismertelek, mint a többiek már az első pillanattól fogva, fel sem tűnt? -Hitetlenkedem, mert hiába figyeltem és figyelek mindig, hogy ne buktassam le magam, azt hittem, mindenki könnyedén átlát az álcámon.
-Pontosan ettől féltem. Sosem leszek elég neked. Igenis szeretők voltunk. Többször. Régen. Meg tudom mutatni -Intek a kúria belső részei felé, ahol a naplóim vannak. Már nem kiabálok, nincs már rá akaraterőm. Csak a ruhámra folynak a könnyeim, ahogy a padlón roskadozom. Nem szeret. Nem akar. Elhajít a Király ígéretéért. Nem érek számára semmit. Olyan bolond vagyok.
-Menj... -felelem elhalóan, ahogy már sarkon is fordult. Nincs már miért itt tartanom. Csak még egy strigula az elbaltázott életek kategóriában. Mintha bármi értelme is lenne küzdenem egy jobbért. Sosem lesz ez sehogy. Miért csinálom én ezt? Felállok és gépies mozdulatokkal oltom el a tüzet, majd veszem be magam a belső szobákba. Nem akarok gondolkozni.


Outfit    @    Music