Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Ápr. 14, 2013 3:11 pm
- Sss, csókolj, ma chéri... *inti csittre nejét aki továbbra is csak faggatózna, hiszen mindig ugyan azzal a közhelyes válasszal kell megelégednie, amit ura továbbít neki a doktor úrtól. Ajkai alig távolodnak el pár centiméterre szerelmese ajkaitól, mintha egy utolsó, legszenvedélyesebbre nászra invitálná...a gyászmise előtt. Mon coeur brûle. Véresen fekete kígyóként öleli maghoz a lány finom testét, egyre erősödő szorítással. Vajon így fojtja meg áldozatát az anakonda? Lassan tekeredik rá, de egyre szűkül a mozgstér, míg szét nem roppantja a préda összes csontját. Végül pedig egészben nyeli le, mit sem törődve hosszú szemfogaival. Ó, nincs éjszaka, nem szál alá a Nap, hogy átadja a Sötétségnek és Gonosznak a világot, hogy a démonok és sötét tündérek, vámpírok és lidércek szabadon garázdálkodjanak. Hogy a vér szabadon follyon és patakokban. Ahogy a Fekete Halál kaszált. Szűntelen csokólja tolvaj csókokkal kedvesét, lassan edve be magát a vénák és túlfűtött érzelmeken át az artériáig, elkábítva a boszorkányt, kéjesen. Észrevétlen lopakodva vad csókok közepette a torkához, hogy átharaphassa* - Aszal...és sápaszt a kór, a vámpíri függőség... *tüzes tavaszi ég, langyos levegője vagy a vámpíri vágy, egész testére kínt mér, mire fogai a puha nyakba merülnek, oly forrón éget, mar a vágy, mint tövis a szentek homlokát* - Bájad kedvesem elemészt, édes íz csábít, szirénhangod kábít. *még hevesebben csókotlja, a rózsás ajkakat, a puha nyakat s ahogy a lány egyre jobban fél, ereiben a vér egyre erősebben dübörög, akár a dobok, melyek a ragadozót hívják akaratlanul. Egyre csábítóbb az adrenalinnal fűszerezett vér illata, a vénák szemfogakért kiálltanak, nincs tovább, a vámpíri fogak megnagyobbodnak és keselyű édes karmaiként csapnak le. Belefulladnak a kibuggyanó vérbe és az édes bájakba, mámorító kábulatba lökve egyúttal az áldozatot, a drága feleséget. Ez az igazi vámpíri romanác, kéjtől túlfűtött...s halálos. Ez a végső beteljesülés, a végső egyesülés, amire csak a vérszopók képesek. Ajka immáron szorosan a nő nyakán, nagy kortokban nyeli a legdrágább nedűt, a legínycsaklandozóbb vért, mit mindennél jobban kíván. Ewolet izmai elernyednek, nem csupán a kéjvágy kábítja immáron, hanem a súlyos vérveszteség kezdi ledönteni lábáról. Késő bánat, későn jön rá. Hiába próbálná eltaszítani urát, ki az utolsó cseppeket issza immáron a nyaki artériából, karjai már elgyengültek s lomhán hullanak alá, mint a meglőtt madár. Pelyhes madártollak, feketék a párkányon, még sincs felnő, mi a verőfényes napsütést letaszítaná az égről, hogy vérző holdat fessen rá. Nincsenek kabócák mik elsírnák a haldokló feleség vággyal teli sóhajok közti végelgyengülő bánatát. Fáj a halál? Gyötrelmes ahogy az utolsó csepp vérrel az életerő az izmokból elpárolog akár a jó bor? Egy vámpír csókja adja fel az utolsó szentségtörő kenetet, kéjes ölelés és mohó csókok közepette. Mit érezhet ilyenkor a halandó? Az erőtlenésget elnyomja a mámorító józan részegség, az érzékek teljes összezavarodása, mit az incubus ró a halandóra. A síri csöndet varjak pillanatnyi rikcsolása zavarja meg, hiszen ez a vámpírok negyede. A fekete perzsa legurik a párkányról és elsunnyog akár egy ádáz kígyó. Az állatok érzik. Ők érzik. Mindent megéreznek, amit az ember nem. A halál pedig vonzza az árnylényeket, a vér, erőszak és rémült borzalom. Fekete függöny. Mon coeur brûle. Az nászágy szélén ül, az éjszín selymen. A szobában vaksötét, csupán a nem teljsen becsukott ajtó résein szűrödik be némi világosság. Mindent belep a halál. Mindig a jó győz, világosság? Ugyan, kérem. A filmekben talán. Talán. Most viszont, ezen a hétköznapinak tűnő, szépséges tavaszi nappalon a Sötétség felülkerekedett, eltiporta a Fény utolsó sugarait, kitépve annak karjaiból a két oldal mezsgyéjén született és szenvedő lányt, magához rántva, beolvasztva abba a vérrel vegyített fekete masszába, ami eleven életet élve szűrődik be láthatatlan a világba apró ereken át, világok résein, behálózva a világot. A napos oldal is lehet fekete. Ül. Mereven bámul ciánkék szemeivel az egyre sápadó Ewolet arcába. Nem hallja a szívverését, mivel az többé nincsen. A magzatét viszont igen. Vajon mennyire sápad el a bőre? Miután az utolsó cseppeket is kiitta, elvesztette bőre rózsás színét, mit az éltető fluidum kölcsönzött neki. Most halotti arccal s testtel fekszik az ágyon, párnák között, akár egy gótikus Csipkerózsika. Kit vámpír hercege véres csókkal ébreszt. Gyönyörű. Csak erre tud gondolni. Nem gondolta volna, hogy Ewolet holtan szebb látvány mint élve. Életében is káprázatos szépség volt, de semmi sem lehet olyan elbűvölő látvány, mint egy halott nő. Már csak a koporsó hiányzik. Haloványan mosolyodik el a gondolatra, milyen szép lesz majd egy fekete koporsóban kedvese! Morbid gondolat, beteges? Egy vámpírtól nem igazán. Hiszen számukra a halál a másik élet. Vagy az egyetlen. Ami számít. Ujj moccan, rándul, pillák remegnek meg, mígnem felnyílik a szemhéj, mintha lefolyna a halotti csipkés szemfedő. Oliver továbbra is ott ül közvetlenül felesége mellett, aki méln bámulja a plafont. Más a nő illata, más a külseje s még is ugyan az. Még jobban szereti így, pedig valahol megfordult a fejében, hogy ha átalakítja, minden más lesz és már nem az a gótikus lány lesz, aki befészkelte magát a szíve minden egyes izomsejtje közé, erőszakos lágysággal. Most azonban, hogy szerelmese felébred, immáron vámpírként, még jobban kívánja minden egyes porcikája. De türelmes. Csak ül, hagyja, hogy az újszülött vérivő felfedezze környezetét. Ewolet felpattan, macskaként fújtat, ekkor sunnyog be Noctis lomhán a szobába Olivert keresve-ki mást?-,úgy látszik eddig tartott felvonszolnia magát a lépcsőn. Éppen megpillantja a fújó Ewoletet és automatikusan fújtatni kezd rá válaszul és gyorsan kihátrál a szobából, de előtte farral nekimegy az ajtófélfának. Kegyetlen nyávógással iszkol el. Oliver pedig csak ül, továbbra is egyenesen neje szemeibe nézve, meredve. És mosolyog. Azzal a kiismerhetetlen, most még is határozottan elégedettséget és boldogságot árasztó mosolyával. Ugyan az a mosoly, de vámpírként Ewolet többet vehet ki belőle, még ha így is oly kiismerhetetlen. Ewolet fújtat, Oliver viszont még mindig elégedett s csábos mosolyval mered rá. Elkezdi kigombolni fekete ingét, csupán pár gombot, a mellkasa közepéig. Baljával finoman a gallérjhoz nyúl a bal válla felett és lehajtja, mintegy feltárva halottian fehér nyakát és mellének egy részét, válla kezdetét. Ugyanaozn kezének karmait pedig egyszerűen belevájja a saját nyakába. Annyira, hogy a körmei felszántsák és vérének illatta még intenzívebben korbácsolja asszonyát. Ekkor fejét kissé oldalra biccenti még inkább feltárva a megsebzett nyakat és azzal a piszkosul mámorító pillantással néz kedvesére. Nem szól semmit, nincs rá szükség. Csupán ott ül az ágy szélén, karnyújtásnyira a halálban újászületett szerelme előtt. Tudja, hogy kívnja a vért, főleg az ő vérét, ahogy Olivert is a vágy leginkább Ewolet vére után perzseli. Így megy ez vámpíréknál*
Áldott csillagok! Most miért hallgattok? Egyek voltunk, vér az érrel, Éles pengétől vesztünk el. Új, kárhozott életre kelve.
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Ápr. 14, 2013 10:31 pm
*Nem tud ellenállni a kérésnek, tovább csókol, forrón, szenvedélyesen, nem is sejtve, hogy a most következő percek emberi létének utolsó pillanatai, melyek egyben egy korszak végét is jelentik. Egy korszakét, melynek fontos eseményei sosem vesznek feledésbe: születés, felnőtté válás, mágia, az első találkozás, házasság, a gyermek híre... És végül a halál. Teljesen átadja magát a kéjnek, a vágyaknak, vámpír szerelmese ölelésének és minden érintésének. Nem ellenkezik, nem beszél, csak csókol és csókol, akár kap levegőt közben, akár nem. Semmit sem akar most jobban, mint férjének vad szerelmét érezni, amint beleég a bőrébe; amint karjaival, mint láncok, átölelik és soha többé nem eresztik az önként áldozatul esett asszonyát. Bár a Nap ragyogóan ég odakint, idebent még is éjsötét van; az árnyak megmozdulni látszanak, körbe táncolják az ifjú párt, amint azok egymásba olvadva járják a maguk táncát, nem törődve a külvilággal, csakis egymással. Oliver azonban így is egyre veszélyesebbnek tűnik. Egyre jobban nő benne a félelem, aminek oka egyre vészesebben közeledik a hatalmas szemfogakkal, amik mélyen belevájnak a nyakába, feltépve a gyönge húst és utat engedve a vérnek, amit kedvese nagy kortyokban nyel, egyre hevesebben. Viszont a kábító szavak hatására még sem próbál elmenekülni, hiába taszítják karjai automatikusan a vámpírt, Ewolet még sem akar menni. Marad és vár... Vár a halálra, csendesen a homályban. Mint hószárnyú, alábukott angyal, akit magával ragad a pokolból jött legrémisztőbb és még is legcsábítóbb démon; magához szorítja, kéjesen suttog fülébe, lágyan érintve minden egyes porcikáját, míg nem letépi a fehér tollakat... És helyette hollófeketék nőnek ki újra. Lassan minden összefolyik a szeme előtt, nem lát már semmit sem, ahogy hallani sem hallja már a környezetét. Teste elernyed, mint tépett rózsaszál hullik kedvese karjaiba, könnyes, ám még is üveges tekintettel meredve a semmibe. Kellemes halált hal. Olyas valaki öli meg, akit mindennél jobban szeret és ennél több talán nem is kell. Bár okát nem érti és talán soha nem is fogja, még a túlvilágon sem, de soha nem fogja elfelejteni ezt a percet. Olyan nyugtató érzés. Békés és szép. Csupán a jeges karmok azok, amiknek fájdalmát még érzi és húzzák egyre csak lefelé. Míg nem örökre elsüllyed a feketeségben és maga is a részévé válik.
Csak a fájdalom és a szörnyű kín az, amit először érez. Menekülne, de teste meg se moccan; sikoltana, de torka nem nyílik hangra; csak fekszik egy helyben, mozdulatlan, míg nem egy hatalmas, megmagyarázhatatlan erő meg nem ragadja és vonszolja a felszín felé, ki a kínok tengeréből, az új világ partjaira. Először csak az illatok hatolnak be tudatába... Majd jönnek a hangok is. Este lehet már, vagy talán még sem? Baglyot hall a messzeségből -nappal csak nem bukkan elő odújából. Ahhoz valami rendkívülinek kellene, hogy történjen... Pillái lassan felrebbennek és hamuszín szemei mereven fedezik fel a plafont, az árnyékokat, a legapróbb részletekig. Minden olyan furcsa, olyan... Nem emberi. Pedig ugyan azt látja, mint mindig minden nap, de valami még is megváltozott. Olyan, mintha minden megújult volna körülötte. Talán önmaga is másabb lett, mint volt? Meghalt. Határozottan. Emlékszik rá. És még is életben van. Magzatának szívverése ezt a tényt igazolja. Mi történhetett vele? Nem érti mi folyik itt... Azonnal meg kell tudnia. A torkát mardosó szomjúság azonban más ösztönöket ébreszt fel benne. Ráérnek a kérdések, ahogy a válaszok is: itt és most vérre van szüksége, mert megöli e kín és elemészti. A következő pillanatban már az ágy sarkában gubbaszt és kedvesére fújtat, nem törődve a hirtelen felbukkanó Noctis-szal, sem a macsek felháborodott, ijedt nyarvíkolásával. Csak is szerelmes gyilkosára koncentrál, annak minden mozdulatára és cselekedetére. Úgy odalibbenne hozzá és bújna férjurához - belefúrná arcát a nyakába, szimatolná ezt a mámorítóan édes illatot, a vére illatát, ami rettenetesen csábítja most és arra készteti, hogy azonnal leteperje Olivert és igyon belőle, hiába fél, hiába retteg... Valami hasonló dolog van készülőben, kedvese ugyanis kábító, kiismerhetetlen és látszólag elégedett mosollyal, illetve pillantással kezdi kigombolni ingét, megsebezve közben önnön nyakát, hogy felesége fiatal ösztöneit még jobban felkorbácsolja. Nos, sikerül neki. A fújtatás abbamarad, hamuszürke szemei felcsillannak és egyre csak a folydogáló vért bámulják. Nem habozik sokáig; a következő pillanatban az ágyra szorítja kedvesét és amilyen gyorsan letámadta, olyan lassan közeledik a torkához és mélyeszti szemfogait a vámpír húsába. Bár ínye sajog kissé és nagy hasa kényelmetlenné teszi a helyzetet, nem foglalkozik vele, most csak a vér számít, semmi más. Nagy kortyokban nyel, jobbjával beletúr Oliver hajába, baljával pedig továbbra is lefelé szorítja. Ha szerelme szintén megpróbálná megharapni, nem engedi neki - kivételesen Ewolet akar a gonosz vérszívó lenni és nem hagyja érvényesülni a másikat. Olyan édes, olyan kellemes, olyan... Leírhatatlan érzés a vérét innia. Egyre többet akar, egyre mohóbban... Vonzza, elragadja... Mintha drogot inna, vörös amfetamint, ami egész testét felpezsdíti, s folyékony tűzként nyargal végig erein. Nem akarja ereszteni... Nem akarja abbahagyni... Az imént elhangzott szó azonban (vérszívó), úgy hatol be a tudatába, mintha villám csapta volna meg. Fejét felemeli és kéjes tekintettel mered a kék szempárba, nyelvével körbenyalva a száját, hogy a maradék vércseppeket is megszerezhesse.* -Elnyelt a Sötét örökre... Nincs bennem semmi, ami... Fényt jelentene... Miért? ... Miért most?... Miért... Tetted? *Hangja kissé rekedt, még is csábító és halk - valahol érezhető benne a finom követelés is, hisz kedvesének igencsak sok dolgot kell most neki megmagyaráznia. Méghozzá azonnal.*
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Ápr. 21, 2013 6:04 pm
"Takard el orcád -vakítja szememet. Ifjan lett halott." Stan Rice
*Hideg ajkak simulnak a langyos emberi bőrhöz, nyakhoz, hogy elvegyék azt az egy dolgot, amit még nem vettek el. Minden mást elvettek már ezek az erős karok, ez a hűvös ajak, s most eljött az ideje, hogy ezt is elvegye.A szerlme életét. Hogy immáron a halálban s azon túl is egyesüljenek a Sötétség kötelékében, a vér kötelékében. Vér a vérben. Élettelenül s erőtlen zuhan Madame Ulliel karja a teste mellé az utolsó kárhozott szentség után. Férje pedig karjába véve a halotti testet viszi egyre csak felfelé a lépcsőn,fel fel, de nem engedve kedvese lelkét a felsőbb szférákba szeráfok közé, örök dicsfénybe, nem. Monsieur Ulliel a földhöz láncolja kedvesét s vérével egyben magához is. Nincs többé Menny vagy örök fényesség, immáron az örök Sötétség honol az Ulliel házon s minden tagján. Fekete immáron a vér, mely a fiatal máguslány ereiben csörgedezik, és átkozott. S nem ez a szép benne? Örök kárhozat, együtt, szerelmesével, égni elevenen a Pokol tüzében, forró, izzó szívekkel. Ó, nincs Menny és nincs Pokol, legalább is nem Oliver Ulliel számára. Ő csupán azt tudja, hogy Ligeiává változik most szívszerelme, ahogy E.A.Poe történetében. Ott ül, végig Ewolet mellett, ameddig immáron halottian fehér szemhéja fel nem nyílik. S mikor ez megtörténik, új s még elevenebb, még tökéletesebb második s most már örökké tartó életére kelve, dúl és fúj. Míg a vöröslő és legédesebb nedűt meg nem látja lassan csordogálni férje nyakán. Az üveges tekintetben látja a szomjúságot, látha a vadállatot, az ösztönt, az éhséggel teli kéjvágyat. Lerohanja, ledönti, egyenesen az ágyra. Oliver Ulliel pedig hagyja. Mint egy rongybaba zuhan a fekete selyem közé. Karmos ujjak szorítják vállát és hosszú szemfogak tépik húsát, torkát. Belevizsereg a fejbőre, ahogy a kihülőben levő ujjak beletúrnak sötét hajába s felszakad torkából egy egészen elalélt sóhaj, mint kedvese megteszi, amit meg kell tennie: a torkába harap. Inni kezdi a férje vérét. Olyan szimbiózis ez, amit csak a vámpírok ismernek. Kölcsönösen vágyni egymás vérére és testi-lelki szerelmére egyfajta rituális egyesülésben forrva össze. Olyan dolog ez amit halandó nem érthet s olyan fennkölt érzés és érzéki kavalkád, amit csak egy vámpír érezhet s élhet át. Hallja a nagy kortyokat, a mohón lefetyelőszívó hangot s becsukja szemeit a pillanat erejéig. Arcán kellmes mosoly ül, hiszen ezt akarta. Megtette. Mire oly rég óta készült. Becsapva végig szívének választottját. De úgy vélte, így helyes. Így lesz a legjobb. Önzésből? Mi másból. Akarta, hogy Ewolet vele legyen. Akarta, hogy vele együtt örökké éljen. Vajon akarta-e az ifjú mátka? Vérivó bestiává válni? Kárhozat-e ez, ami történt, gyilkos merénylet mi örökre elszakította a Világosságtól. Vagy éppen éjsötét megváltás, mi a két világ közti kínokkal teli mezsgyéről a Sötétség karjaiba lökte s fekete tojásból új életre keltette, egyként az Éjszaka Hollói közül, egyként a Bíbor Király vérei közül. Ezt csakis ő tudja, az ifjú halott. Aki többé nem marad halott, megújult, sötét és misztikus életre kelt. Hagyja, hogy az új lény igyon, asszonya s gyermeke is egyben, miután a Sötét Vért neki adományozta. Nem akarja megharapni, úgy fekszik az ágyon mint egy hulla, most Ewoleten a sor, hogy elvegye amit el akar venni. Hiszen Oliver már megtette. Szépen, lassan, mindent. Aztán újra és újra. Ameddig a mámoros és hosszúra nyúló pillanat tart, Oliver, szokásához híven egy idézetet mond. Edgar Allan Poe Ligeiájából. Erre a történetre asszociál, amiről azt mondják ópiummámorban fogant. Oliver is mámorosan érzi magát, ahogy látszólag tehetetlenül fekszik az ágyon a plafonra meredve és a vérét veszik, kéjesen. Azok az ismerős és csábos ajkak tapadnak nyakára, azok az ismerős, törékeny ujjak futkosnak a hajában követelőn, azok a puha keblek simulnak mellkasához és azok a sima térdek az oldalához. Ez a legédesebb aktus, amelyet csak vámpír érezhet, a halandók sosem. És csak két vámpír együtt, most érti csak meg. Hogy ez a végső beteljesülés és egyesülés. Egy új, sötét jövő, közös jövő kezdete. Azé a jövőé, ami után mindeddig sóvárgott*
- "A félelmes éj legnagyobb része letelt már, és ő aki annyiszor meghalt, még egyszer megmozdult - s most élénkebben, noha teljesebb reménytelenségből, ijesztőbb bomlásból kelve, mint eddig bármikor. Most már én régóta nem küszködtem vele, sőt meg se mozdultam, hanem meredten ülve maradtam az ottománon, gyámolatlan zsákmányra vad indulatok forgószelének, melyek közül talán még legkevésbé volt rémes és emésztő a végleges rettenet. A hulla, ismételten megmozdult és most élénkebben, mint azelőtt. Az élet színei szokatlan energiával lobogtak föl az arcon - a tagok megereszkedtek - s ha a szemhéjak nem nyomódtak volna most még súlyosabban egymásra, s a sír kötelékei és leplei nem adtak volna az egész alaknak halotti jelleget, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan teljesen lerázta a Halál bilincseit. De ha ezt a gondolatot még ekkor sem fogadtam volna el teljesen, nem kételkedhettem tovább, midőn az, akire már halott ruhát adtak, fölkelve az ágyról, tántorogva, erőtlen léptekkel, lecsukott szemekkel s valami nyugtalan álmodó módján bátran és tagadhatatlan előrehaladt a szoba közepéig. (...) Egy ugrás és lábaihoz értem! Visszahúzódva érintésemtől, föloldotta és lehullatta fejéről a szemfedő kísérteties kötelékét, s a szoba áramló atmoszférájába nagy tömeg hosszú zilált haj áradt ki, s e haj feketébb volt az éjfél hollótollainál! És most lassan megnyíltak az előttem álló alak szemei is. S hangosan kiáltottam!
- Itt már semmi - semmi tévedés nem lehet - ezek a teli, fekete, vad szemek - ezek elveszett szerelmem szemei - ezek a Lady - Lady Ligeia szemei!"
*hangja suttogás a fényes nappal keltett éjszakában a sötétítőfüggönyök árnyékban, feketeségbe burkolva a szobát s síri suttogássá csitítva Oliver Ulluel szavát* - Poe történetében...a férj elveszti gyönyörű nejét, Ligeiát, kit kór visz el. Nagy a bú s bánat, de még is újra nősül. Hiába veszi azonban el Rowenát, a betegség ledönti lábáról és őt is elszólítja a sír. Virraszt a szeretett kedves mellett, ahogy az akkoriban szokás volt. A sírleples alak azonban megmoccan s végül életre kel. Arca piroslóan rózsák és haja is élettel teli. Még sem Rowena az, aki felébred, hanem Ligeia. Ki visszatért a halálból. *kék szemei finoman világítanak a sötétben ahogy még mindig a plafont kémleli míg kedvese a vérét szívja. Ewolet pedig eltávolodik a torkától és kérdőre vonja. Ekkor a mennyezetről rá emeli a tekintetét, a nők között is királynőre, ki még szebb mint életében. Halvány, csábító félmosolya tűnik fel. Boldog, valóban az. Jobbjával megcirógatja felesége kihűlt orcáját, mi a friss vértől még is kezd ismét kipirulni* - Azért, mert szeretlek, ma chéri. *mondja ki a szavakat miekt már annyiszor, most még is több súllyal és kegyetlen őszinteséggel s mámorral. A hátára fordítja kedvesét és finoman fölé magasodik, de csak úgy, hogy a hasát ne nyomja meg túlságosan. Balja továbbra is Ewolet hátán marad, jobbjának ujjai végigtáncolnak az immáron kihűlt combon* - Mert akartlak és mert akartalak már abban a percben mikor a temetőben felébresztettél. Megláttalak s arra gondoltam: Milyen gyönyörű, páratlan szépség lenne ez a lány koporsóban, halotti fátyollal szemén. A legszebb halott. A legszebb, mely kikel a sírjából. *jobbja ismét a nő arcára vándorol és a rakoncátlan fürtöket elsöpri immáron ezüstösen izzó szemeiből. Amit mond egyben rámutat arra, hogy hazudott Ewoletnek, hiszen mindig is át akarta alakítani, szöges ellentétben azzal, amit eddig mondott mikor a lány rákérdezett* - Akartalak, örökké. Önző voltam. Elvettelek az Élettől, kitéptelek a Világosság karjaiból és úgy cselekedtem ahogy nekem tetszik. *nem szépíti a dolgot, így volt. Kegyetlenül cselekedett, anélkül, hogy egy ilyen fontos dologban kikérje neje véleményét. Nem érdekelte a véleménye. Mondhatott volna bármit, magának akarta és csak magának. Egyszerre lopva el az élőktől és a bomlástól. Megváltás, sötét megváltás? Meglehet. De a cél és ok önző, mert magának akarta megőrizni enyészet s romlás nélkül ezt a gyönyörűséges teremtményt testestül-lelkestül. Csak magának. Hogy örökké csókolhassa és feltéphesse a torkát. Hogy örökké nézhesse koporsójában* - S hogy miért most, kedvesem? *taln szemernyi gúny van a hangjában, de szájon csókolja immáron vámpírrá lett feleségét, szenvedélyesen, azokat a véres ajkakat, melyeken még érzi saját vérének ízét. Falánk módon, mohón, ahogy csak vámpír kívánhat egy vámpírt* - Azért, mon amour, mert ha most nem teszem meg, akkor örökké sírba szálltál volna. De nem keltél volna fel többé. Ahogy a gyermekünk sem. *suttogja végig felesége szemébe meredve, ugyanazzal a vágyakozó,epekedő tekintettel mellyel az imént ő nézte férjét. Vajon érti-e, megérti-e az asszony, amit az ura mond neki?* - Lassan ölt meg téged, ahogy veled együtt magát is. Nem tehet róla, hiszen csak magzat, a "bűne", hogy élni akar. Ehhez viszont sok vérre van szüksége, sok-sok vérre. Többre, mint amennyit beléd tudtam tuszkolni, ma chéri. Ne adj Isten nem bírtál többet inni, hiszen tudod. *sajnálkozva néz rá, amilyet talán még nem is láthatott Ewolet Oliver arcán vagy talán csak akkor, mikor azt a kislányt megölte, aki annyira hasonlított Ewoletre, miután a Király vére visszahozta, de egyben emg is részegítette* - A doktor már az elején megjósolta. Vártunk, hátha téved vagy hátha segít a vérpótlás. Elvitt volna a vérveszteség, nem más. Az emberi szervezet nem bírja a nagy vérveszteséget, más egy liter veszteség is olyan kritikusan leejti a vérnyomást, hogy súlyos következményei lehetnek. Ráadásul ha ez tartós, a vérnek nincs ideje újratermelődni és a belső szervek szép lassan felmondják a szolgálatot...az eredményeid alapján ez már nálad is megkezdődött. A veséd, a szíved,a májad,a tüdőd...szép lassan. Ezért kérdeztem meg annyiszor, hogy hogyan érzed magad, hiszen tudtam, hogy haldokolsz. A doktor úr is tudta, csupán te nem. Azt mondta, azért lehetsz ennyire elemedben, mert sok endorfin termelődik az agyadban a kicsi miatt, ez természet a terhes nőknél, jól érzik magukat és életerősnek, hogy ki tudják hordani a gyermeküket. De ez a boldogsághormon löket csak látszatot mutatott. Küzdöttél ellene, az emberi szervezet erős. Viszont már nem várhattam sokáig, Dr.Moreau figyelmeztetett. Akármikor összeeshettél és meghalhattál volna súlyos szív vagy akár tüdőkárosodásban. Viszont túl korán sem alakíthattalak át, hiszen ha egy ember vámpírrá lesz, elveszti a szívverését és többé nem is termékeny. A doktor viszont azt mondta, a kicsi a terhesség előrehaladott állapotában saját kis vérkört alakít ki és még egy átalakult testben is képes túlélni és fejlődni, ameddig az anya szervezete tovább tudja táplálni. Ameddig vér van az ereidben. *elhallgat, sok lehet ez így egyszerre szerelmének, de itt az idő, hogy mindezt elmondja. Homlokát Ewoletéhez érinti pár másodpercre majd csókot nyom rá, majd a füle mellé, majd az arcára, utána a nyakára, még egyszer a nyakára, de máshol, végül ismét szájon csókolja s várja a nő reakcióit*
"The bells tolled at her passing, and I wept tears of blood. The good life is so fleeting, and destiny is so cruel. My heart is tossed in a sea of pain, and I know that I am alone. She lies cold in her coffin, and all my joy has flown.
We were once young and happy, she was my hope and joy. Her sweet eyes were so violent, she charmed my dark brooding heart. The shade of death struck my wedding night, and stole my lovely young bride. She calls now I must join her, to sleep cold at her side."
Nox Arcana - Ligeia's lament Based on E.A.Poe's Ligeia
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szer. Május 01, 2013 8:28 pm
"Deliver me, O Lord, from death eternal on that fearful day, When the heavens and the earth shall be moved, When thou shalt come to judge the world by fire." (Libera me)
*Új erőre kapva ébred fel a sötét szobában. Nem is ébredés ez - feltámadás. Visszatérés a halálból, melynek jeges karmai lerántották a Feledésbe, majd kilökték belőle, egyenesen az Új Világ partjaira. Kárhozat ez, mely végett a Mennyek kapui berázódtak előtte örökre s ő maga is azon bukott angyalok közé zuhant, akik elhozzák a Poklot a Földre. Amerre csak felüti fejét a Gonosz, ott nincs megváltás, csupán elkárhozás. Nem várja már a Purgatórium hegye sem, csakis sötét bugyrok tüze... Amelyben együtt ég Vele, ki megölte szerelmével és vérével örökké magához láncolta, elzárva őt a Fénytől, kiirtva lelkéből mindent, ami valaha is a Világossághoz kötötte. Nincs Menny... Nincs Pokol... Csak a valóság, melynek homályában fel-felbukkannak az Éj Gyermekei, elhozva a legszörnyűbb rémálmokat a halandók számára. Nem mentik meg őket égi angyalok, nem, nincs menekvés számukra. Ewolet sem menekülhetett sorsa elől. Valahol mélyen nem is akart - most viszont úgy érzi, hogy felemészti az őrült tény, mi szerint vámpír lett, önnön férjura által. A szomjúság kegyetlenül mardossa torkát, érzékeinek kiélesedése furcsán hat rá, valahol ijesztően, hogy ennyi mindent hall s lát egyszerre. Összezavarják... Az ágy szélére kuporodva, saját haját markolászva fúj, mint egy macska, eszeveszett félelmet és némi haragot mutatva az erősebb felé. Igen, haragszik rá. Nem szólt előre, sőt, meg se beszélte vele ezt a dolgot. Azt mondta az lenne az utolsó, hogy átváltoztatja feleségét... És még is megtette. Boldogan. Ott a bizonyíték Oliver arcán, az az elégedett kis mosoly... Viszont vonzza is. Az érzelmek felerősödtek benne, köztük a szeretet is, a vágyódás, ami egyre csak ura felé hajtja. Lángra lobban az éltetű nedű ereiben, feszítve azt a bizonyos köteléket közöttük, ami egy Nemes és átváltoztatottja között létre jöhet. S ekkor vér csurran le a vámpíri nyakon... Üveges tekintete felcsillan, felkelti benne a Bestiát, ami dühödten kaparta torkának falát. Azonnal cselekszik, ledönti férjét, kéjesen simul hozzá és tűhegyes szemfogait azonnal belemélyeszti húsába. Ugyanazt a vért szívja, ami az ő ereiben is kering; ami átváltoztatta; ami a hatalmába keríti. Mina ezért nevezte Drakulát egyszerre mesterének és szeretőjének? Claudia ezért hívta Louis-t atyjának és szerelmesének? Vajon ugyanazt érezték, mint Ewolet most? Olyasféle drog ez, vörös amfetamin, amit csak a vámpírok érezhetnek át. Erre ő is kezd rájönni ebben a helyzetben. Míg halandó volt, a kettejük együttléte nem volt teljes, nem volt az igazi. Mostanra viszont azzá vált: két vámpír szívhatja egymás pezsgő vérét s szentesítheti szerelmét testben és lélekben egyaránt, beteljesedve a Sötétség ölében s annak leple alatt. A fiatal férfi szavai szinte beleisszák magukat a bőrébe, futkos a hideg a hátán tőlük, beleborzong, ahogy elképzeli Ligeiát - ez viszont egy cseppet sem látszik rajta. Egy külső szemlélődő azt hinné, hogy ez a kis "pióca" se nem lát, se nem hall, csak iszik és iszik. Nagyon tévednének. Ifjú vámpírhölgyünk nagyon is figyel, minden egyes hangra, mozdulatra. Oliver halk sóhajai pedig kimondottan felizgatják, csak jobban arra késztetik, hogy csinálja azt, amit csinálnia kell. Elveszi a vérét. Első alkalommal. És nagyon tetszik neki ez az érzés. Lassan eltávolodik férje nyakától, kéjesen meredve annak bűn kék szemeibe. Ez a pillantás azonban hamar elúszik és lefagy. Halottivá válik. Semmiféle érzelem nem tükröződik rajta. Most először. Még pedig azért, mert kérdőre vonja. Tudnia akarja az igazságot, még akkor is, ha az nagyon fájni fog neki. És Oliver mesélni is kezd. Utálatos. Önző. Kárhozott... Szerelmes. Egyszerre érez haragot magában és végtelen romantikát, ahogy hátára dőlve hallgatja férjét. Ebből viszont semmi sem mutatkozik meg kívülről. Póker arcot vesz fel, ahogy Oliver is szokta. Valahol mélyen mindig is sejtette, hogy egy olyan férfihoz köti az életét, aki nem fog másokkal közösködni, ha Ewoletről van szó. Csakis magának akarja, senki másnak. Sem a Fény, sem a Sötét; se élők, se holtak nem vehetik el tőle mátkáját. Csak magának akarja, mindenestül. Ez valahol nagyon kegyetlenül hangzik számára, másutt viszont rendkívül izgalmasan és romantikusan. Legszívesebben a nyakába vetné magát: "Igen, tégy a magadévá és láncolj örökre magadhoz!" Még sem teszi meg. Ez már úgy is megtörtént. Ha nem is szó szerint, de megtörtént. Odaadta magát neki, kedvese pedig magához is kötötte, méghozzá örökre, ellentmondást nem tűrően, önkényesen. Nem mintha Ewolet ellenkezett volna... De azért még is csak jó lett volna megbeszélni ezt. És nem, nem így lett. Nem kérte ki a véleményét. Mintha nem is érdekelte volna... Mozdulatlanul fekszik és hagyja, hogy olykor megsimítsák vagy megcsókolják. De nem reagál rájuk semmit sem. most valahogy nem tud. Nem képes rá, csupán hallgat. Gyermekükről, amit hall, teljesen elborzasztja és legszívesebben sírva fakadna és alaposan kitombolná magát. Meg se moccan. Meg se rezdül. Csak veszik, mint egy halott. Emóciói tökéletesen rejtve vannak álarca mögött. Túl sok ez neki. Vagy inkább sokk. Úgy bámul férjére, mint aki megkukult és semmit sem értene az egészből. Pedig valójában nagyon is érti. Túlságosan is. Vámpíri agya hamar feldolgozza az információkat és teszi őket helyes sorrendbe. Majdnem meghalt, a kicsijével együtt. Méghozzá nagyon csúnyán halt volna meg. Sokk, túl sok ez neki... Hiába árassza el kedvese mohó csókokkal, nem válaszolja meg őket. Két hideg kezét nekitámasztja Oliver mellkasának és finoman ellöki magától, miközben ő maga is felül a selyem lepte ágyon. Hosszú perceken át néz maga elé, szótlanul. Mintha csak egy zombi lenne. Kis idő után azonban még is megszólal. Szinte remegnek ajkai, ahogy beszél, hangja rekedt kissé és halk, feltűnően halk.* -Régen... Mikor még Oslóban éltem... Csak üldözött a Sötétség. Hol egy részeg iszákost, hol egy perverz állatot, hol egy ismeretlen, eddig sosem látott útszakaszt vetett elém. Majd elkerültem onnan, távol tőle. A Bermudákra, ahol talán maga a Gonosz fészkelt. Viszont elmentünk onnan, ahogy a Gonosz is. Azt hittem a mágiában rejtőzik vagy az árnyak közt... A gótikus templomok harangjaiban... A hollók szemében... Az emberekben, akik bántani akartak... Valóban ott volt bennük... Egy másik Gonosz, aki viszont testet öltött, hogy maga mellé állítson... Itt volt előttem... Egész végig... Megszerzett magának s adott egy fiút(?), aki végett síromba szállhattam volna még idő előtt, szegény gyermekkel együtt. *Mélyet sóhajt, nagyon mélyet, majd folytatja.* -Hazudtál nekem. Folyamatosan. Sose mondtál el nekem semmit. Mindig csak rébuszokban beszéltél, kijátszottál minden egyes kártyalapot, amivel eltakarhattad a valódi szándékod, az önzőséged... Ezt az egész kis tervedet... A sóvárgásod... Mindent... Még azt is, hogy a babánkkal együtt haldoklom... Hogy... Hogy meg akarsz ölni és kiszakítani az eddigi életemből... Még ha jó szándék vezérel is... Sose avatsz be, pedig a feleséged vagyok, az istenért! *Némi indulat van a hangjában, amivel határozottan azt jelzi, hogy nincs valami jó kedvében a hírek hallatán. Szürke szemei ezüstösen lángot hánynak. Viszont ismét lélegzik egy mélyet és lenyugtatja magát. Ugyanolyan hangnemben folytatja mondókáját, ahogy először elkezdte.* -De megváltottál... Mérgezett tőröd megforgattad dobogó szívembe, amit nászajándékul adtam neked... Áthoztál a másik oldalra... A te oldaladra... Megmentetted az életem és a magzatét is... Többé nem bánt a Sötét... Nincsenek többé rémálmok... Nem tudok ezért teljes szívemből haragudni... *Felpillant most először a kék szempárba s tekintetében rajongó fény csillan.* -Hiszen szeretlek... Nagyon... Szóltam, "Libera me" s te megtetted... Megszabadítottál... Imádlak... Kedvesem... Szerelmem... (Férj)uram... Teremtőm... *Miközben mondja e szavakat, Oliver fölé magasodik s megcsókolja, mohón, majd az arcára is ad egyet, a nyakára, a mellkasára és egyre halad lefele, az ingét kigombolva... Azonban megáll hirtelen a hasánál és felkapja fejét. Valami felzavarta az erotikus hőhullámából, ami olyan gyorsan tört rá, mint eddig sohasem. És az a valami kintről jön. Egy ember. A semmiből terem az ablaknál és rántja el a sötétítőt, viszont rájön hogy ez nem volt éppen a legjobb ötlet. Felkiált a fájdalomtól és a hűvös sarokba húzódik, összekuporodva a napfény elől. Nem égette meg, csupán nem esett jól bőrének és retinájának a hirtelen fény. A halandó odakint pedig egyre távolodik. Toporogni kezd. Menne utána, de nem tudja hogy csinálja. Nem tudja, hogy megölné-e vagy sem. Ártatlan, kétségbeesett pillantással hívogatja Olivert, mint kisgyermek a felnőttet, hogy segítsen neki és egyengesse útján, ebben az új világban, ebben az új életben.
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Május 04, 2013 12:33 am
"Nimm meine Hand /Fogd a kezem/ Lass uns brennen /Had égjünk/
Tanz in den Tod /Tánc a halálba/ Kommst du mit mir /Velem tartasz/ Spielst du mit mir /Játszol velem/ Tanz in den Tod /Tánc a halálba/
Im ewigen Dunkel Werd ich dich wiedersehn /Az örök Sötétségben viszont látlak/" Oomph! - Tanz in den Tod
*Megtörténik hát, végre, az utolsó megszentségtelenített szentségben való mohó és önző egyesülés, az egyetlen dolog ami eddig hiányzott. Egy pillanatra gondolatban elbizonytalanodott, mit fog érezni ha neje immáron succubussá alakul az incubus férje után és vére által, elmúlik-e a vonzalom, amit talán azért érzett, mert Ewolet ember volt? Azt mondják ha vámpír emberhez vonzódik az azért van, mert az erős életenergia hívogatja, na meg a vér, álvonzalom tehát. Most azonban megigazulást nyert az a tény, hogy az, ami kettőjük között van az első perctől s tart az örökkévalóságon át, az igaz. Szenvedélyes és kárhoztatott. És az éjszaka eme új gyermeke, az ő vérének "ivadéka" a puha selyem közé löki és úgy lefetyeli a vérét akár gyermek az anyatejet. Egészen elkbul ettől a vámpír aktustól, mely egyben új szintet jelent szerelmükben s túlvilágis életükben. Hagyja, hogy a neje szívja a vérét s közben bágyatagon szaval. Ewoletet a gerincére fekteti megadón és színt vall sötét kis tervéről s a témát illetően lelke fekete bugyrairól. Sok bugyor van egy ilyen romlott vámpír lelkében s szívében, ahogy azt kedvese sejthette. Még annl is több, Dante papírra se bírná vetni a sok felsorolást. Romantika? Döntse el mindenki maga. Önzés és akarat, de valóban nem pont ez a Poe-féle és a többi romanticista képviselte velőtrázó romantika,szerelem? Valószínűleg. Finoman megsimítja szerelmese arcát amint az némán bámul rá* - Nem hagyom, hogy eltűnjenek az emóciók az arcodról, sem a pír az orcádról, ma chéri. Gyűlölsz, még is úgy kívánsz, ahogy én téged. S minél jobban ellenkezel, annál erősebben fűt a vágy. *ismeri már feleségét jól, most pedig még jobban. Hiába a rezzenéstelen arc, melyet igenis le fog szedni az arcáról, szavakkal és édes csókokkal lehelve életet a halotti ábrázatba. De kedvese ellöki, lágyan, mint a harmat s csak ücsörög. Nem zavarja meg ebben az llapotban, hiszen tudja milyen súlyos információkat közölt vele, amiket az emberi léleknek fel kell dolgoznia és ez időigényes. Ezek ellenére nem mozdul a nő mellől és finoman tovább csókolgatja a tarkóját,a nyakát és a vállát. Hallgatja Ewolet váglásait s nem szól soká, mert a nőnek mindenben igaza van és egy percig se tagadja ezt ura. Talán van ebben a magatartásban valami féllmetes, nem evilági. Nem emberi* - Vannak dolgok, melyekről jobb nem tudni, mon amour. Mély az a sötétség, ami egy magamfajta vámpír férfi-szívében lakozik. Most azonban, chéri, egyek lettünk, a véremből születtél, többé nem kell ilyesjellegű dolgokban hazudnom, mert egy lettél a Sötétség Gyermekei közül. Eddig senkinek sem engedtem, hogy igyon a véremből, csupán az anyámnak. Ritkán az apámnak. Senki másnak. De mostantól te fogod magadhoz venni, táplálni fog, ahogy a te véred engem és a mi vérünk a kis denevért. *suttogja mefisztóian még is angyalian az asszony fülébe, egészen hozzásimulva a loknisan göndörödő, puha fürtökhöz és frissen hűlt bőrhöz. Neje sem képes soká a haragra, megérti mindazt ami történt és elfogadja férjura önző imdatát és bálvnyozását irányában. Vissza is löki az ágyra Ewolet és csókokkal halmozza el, ami nagyon is jól esik, mindezek után még annál is jobban. Oliver úgy érzi ellazulhat, érzi ahogy eddig feszes izmai megpihennek, szemhéja lecsukódik és egy felszakadó sóhaj kíséretében hagyja a kényeztetést. Viszont valami zavar történik a gépezetben. És tudja is mi, hiszen érzi maga is: halandó tévedt a vámpírok negyedébe, ráadásul a házukhoz közel halad el. Felnyitja szemeit, ciánkék írisze elveszik ahogy a fekete pupilla kitágul a sötétített szobában és a vérszag kapcsán. Ewolet, akár a puma ugrik az ablakhoz és rántja ela függönyt, utána zuhan alá a sarokba mint hamuvá égő főnix, aki aztán ismét feléled a porból. Fel is ül és rögtön ott terem a kuporgó nőnél s közben berántja a függönyt. Féltérdre ereszkedik a mellkasához öleli szerelmese fejét, ingét kigombolva hagyta félig, ahogy tulajdon képpen a nő hagyta. Megsimítja göndör s titáni fürtjeit, 'atyai' csókot lehelve a feje búbjára majd szeretőit a telt,ám remegő ajkakra majd szemekre, melyek a fénytől még égetnek* - Csss, kedves, semmi baj. A fény még vakít, bizonyára mert újszülött vagy. *Olivert sosem érdekelték az Elfajzottak-ahogy a kényes nemesek az átalakítottakat nevezték-,ezért nem is igen van tisztában az iylesmikkel, de majd együtt kitapasztalják . Más választásuk úgy sincs* - Még túl friss a véred ahhoz, hogy kimenj a fénybe. Hiszen az immádon kitaszítptt, elfordult tőled. De az Éjszaka magába fogadott. Az én véremmel oltsd a szomjad, míg le nem száll az est, vagy bontok egy palackozott embervért. Hogy szeretnéd, mondjad. Ahogy pedig feljön a hold és a csillagok, vadászni viszlek, mon amour. *ismerteti a helyzetet asszonyával, el nem engedve egy percre sem, símogatva és cirógatva. Még egy kicsit ki kell bírnia emberáldozat nélkül, hiszen kint verőfényes a napsültés. Legalább is egyelőre*
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Május 25, 2013 10:01 pm
Zaklatottság és Félelem - nagy urai az érzelmek birodalmának. Mindkettő kegyetlen, mindkettő veszélyes. Ha egyszerre ütik fel fejüket valahol, ott az ember nem sok jóra számíthat, s akkor nászi ágyuk gyümölcseként születik meg a Pánik. Ewolet elméjében a viharos kavalkád előidézi e frigyet és otthont ad a Pániknak. Maga sem érti miért, hisz erre vágyott kis kora óta, hogy egy nap megtalálja az ő hercegét grófját, akivel örökké élhet. Most valahogy még is retteg ettől. Szerelmének áldozata lett, megölte... Majd új életet kapott tőle... Összezavarodottnak érzi magát, nem tudja mihez kezdjen ezzel a helyzettel. Fúj, mint egy veszett macska, haragot táplálnak ösztönei, de szeretete is benne ég szüntelen, immár halott, többé nem dobbanó szívében. A vér mámoros illata s aromája úgy hat rá, mintha a legerősebb drog lenne ezen az átkozott világon. Harap, kortyol, egyre mohóbban, hozzásimulva Oliver egyre lazuló testéhez - szinte érzi, ahogy izmai elernyednek. A felcsendülő szavak bevésődnek tudatába, szinte maga előtt látja Ligeia alakját, amint feltámad a halál után. Kedvese eztán a hátára fordítja és beavatja kis tervébe, megosztva egyik legsötétebb gondolatát s vele imádatát felesége iránt. Ewolet pedig csak hallgat, néma, mint a sír és arcán sem jelenik meg semmiféle emóció. Gyilkos férjurának pedig igaza van: gyűlöli és szereti egyszerre, ellenkezik is, nem csókol vissza, nem fogad simítást. Hűvös tekintettel mered a vámpíri arcba, nem engedi, hogy olyan könnyen leszedjék róla álarcát. Amúgy se lenne képes most bármit is kimutatni, túlságosan is megrendítik a tények, amiket közölnek vele. Majdnem meghalt a babával együtt. Gyermekük elvesztésénél rosszabbat el se tudna képzelni. Finoman el is taszítja magától férjét és szépen, lassan, fokozatosan kifakad. Nem akarja, hogy most csókolgassák, próbálja is valahogy elhúzni a fejét és karjait védekezőn felemelni. Úgy gondolja, hogy most nem a szeretgetések és kényeztetések ideje jött el.* -Akkor ígérd meg... Ígérd meg, hogy többé nem hazudsz nekem! Egy a vérünk, testünk és lelkünk összeforr a sötétségben... Tápláljuk hát egymást és a kicsit... De ne legyen többé helye egy hamis szónak sem! *A legsötétebb romantika az, ami körbelengi őket most és ez az, ami végül meglágyítja az ifjú vérivót is. Oliver suttogásától kirázza a hideg, kellemes bizsergést kelt benne. Mélyet sóhajt, sokadszorra is szerelmet vall urának, megváltójának, teremtőjének tekinti már, nem csupán férjének. Fel is dönti a selymes ágyban, csókokkal lepi el, ott, ahol csak éri. Ekkor azonban halandó halad el a házuk előtt. Ewolet írisze is kitágul, ahogy orrát megcsapja a vér illata. Ugrik is az ablakhoz, hogy azon kiugorva vesse magát az áldozata után, ám a napfény megakadályozza őt és megvédi az embert, a Fénylényt, aki idetévedt. Kétségbeesetten húzódik a sarokba, toporog, mint egy kisgyerek s Oliver is a segítségére siet.* -Vadászni... Rosszul hangzik. Képes leszek egyáltalán embert ölni? *Motyogja magának, majd ismét közeledni kezd a fiatal férfi nyakához, egészen addig, amíg el nem éri annak érintetlen oldalát. Beleharap lágyan, kortyol párat, majd vértől vöröslő, langyos ajkaival megcsókolja őt. A vámpír vér csak úgy lüktet ereiben, szinte érzi, ahogy átjárja halott szívét és szinte szétszaggatja azt.*
-"Be my Valentine, Rip the heart of mine, Give my innocence To the darkest of dreams!
This is harvest time, Taste the bloodred wine Of this deadly art, It was squeezed from my own heart..."
*Szirénien énekel halkan a sötétben, bár nem ez az eredeti szövege a dalnak, átírta kicsit. Az ajtó felé sandít egy pillanatra, majd ismét férjére szegezi ezüstösen ragyogó szemeit.* -Várom már az éjszakát... Addig is igyunk egy kis embervért. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog ízleni. *Lassan feláll kedvese öleléséből és megindul az ajtó felé, de meg is áll előtte. vajon ha kilép a biztonságot jelentő, elsötétített szobából, akkor megint megégeti a fény? Megfogja a kilincset és lassan elfordítja. Egyre nagyobb a világosság, ahogy nyílik az ajtó, de Ewolet végig mögötte marad - egyelőre nem mer kilépni arra a pici fényre sem, ami bejön. Oliverre pillant: most akkor mi legyen? Végül is nem várja meg a választ, inkább megpróbálja. Nem esik jól a bőrének és szemének sem a dolog, fel is szisszen, de meg kell erőltetni magát, ha nem akar egész nap bent kuksolni. Le kell küzdenie a Fényt, ha napközbe is aktív akar lenni és nem csak a simogató éjszakában.*
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Pént. Jún. 28, 2013 8:54 pm
*véres nász ez és a halálnál is sötétebb, hiába rontanak be a fényesség sugarai erőszakkal egy-egy apró résen és hézagon,a függöny mellett, az ablakkeret oldalánál. Nem elég hosszú a karjuk, hogy elnyúljanak Ewolet Ulluel szívéig s lelkéig, hogy visszaragadják a Fénybe. Vége. A Sötétség véres vaskarma ragadja meg és nem ereszti. Többé sosem. Míg világ a világ. Minden ami eddig fényes és jóságos volt, elüszkösödve veszik az elemi sötétségbe, abba ami nem a napszakból fakad hanem a vérivók szívének legmélyéből. Oliver hallgatja szerelmese, neje szavait, a kétségbeesés és annak még is abszurd uralmának hangján és határozottan felel* - Nem lesz több hazugság. Nem lesz több titok, ma chéri. Tudni fogod mikor merre járok, hogy kinek a vérét veszem és hogyan. És ott leszel. Nem mindig, de elég sokszor ahhoz, hogy lásd miféle szörnyeteghez mentél hozzá. Hogy lásd hogyan tépem fel a torkokat és mellkasokat az artéria után kutatva. *hangja lágy és selymes, még is sötét. Ewolet arcát simítja ahogy mindezt ecseteli, kiöntve feketévé rodhadt szívét. Nincs több titok, most már nem kell védenie ledvese lelki világát, hiszen egy lett közülük, egy lett vele, a vámpírral, akinek eladta nem csak a lelkét, de a testét is. Szenvedélyesen csókol vissza ahogy asszonya megbékél a tébolyult helyzettel, ahol nem volt választás, csókjaival lepi el a halál angyalát, a pokol angyalát, a legsötétebb kéjben egyesülve. Míg egy halandó vérének mámorító illata el nem csábítja urától. Az ifjú vámpír ugrik a fény felé, de csakhamar a sarokban végzi. Oliver felpattan, éjszakai ragadozóhoz méltóan terem felesége előtt, eltakarva igéző alakjával a kegyetlen suragakat mik immáron nem segítőkészen nyúlnak a nő felé, hanem mint maró karmok. Két tegyerével közrefogja az újszülött vámpír arcát és ciánkéken sziporkázó szemeivel mered a füstös tekintetbe* - Hát perszehogy képes leszel. Mindig képesek vagytok rá. Bennetek az ösztön, amit elnyomtatok. De most nincsenek többé láncok. Elveszed, amit el kell venned, hogy életben maradj, hogy kiszolgáld ezt a testet. Utána pedig már akkor is kész leszel emgtenni, mikor csupán a lelked sötét bugyrai fogják követelni, hogy megtett. *bár nem minden átalakított bírja ezt, Oliver még is úgy szól ahogy ő azt gondolja, hogy van és helyes. Kegyetlen, vértől mocskos dolgokat mond, hogy neje immáron gyilkos eltt s hogy mindig is az volt csak szunnyadt benne. Mert gyilkos az,aki nem cska az életéért öl. Hanem edvtelésből, mert az ősösztön úgy diktálja. És elmosolyodik. Kirajzolódik jellegzetes mimikai ránca a bal orcáján. Elégedett. Újabb izgalmas és sötét vizekre evezett, immáron a másik felével, feleségével, akivel már a vérük is közös. Ewolet kéjesen simul Oliver torkának szabad feléhez, amit még nem díszít az ő fogainak nyoma. Finoman felsóhajt mikor a puha ajkak a bőréhez érnek és a fogak felhasítják a tortkát. Guggol, félig térdel és átkarolja felelségét, egyik kezével a derekát,a másikkal a fejét fogja,a tarkóját és a loknikat. Becsukja szemét és hozzádönti fejét a nőéhez. Nagy kortyolások szinte visszhangzanak a vámpíri hálóteremben. Az ajkak pedig elátvolodnak véresen s csókot lehelnek a csak őket kívánó jeges férfiajkakra* - Hamarosan, ma chéri. Már csak pár óra és lenyugszik a nap. Az éjszaka a miénk. A világ összes éjszakája. *belecsókol a mágusból lett vámpírlány felső ajkába, mikor az feláll, hűségesen követi, mint oltalmazó férjura és teremtője egyben. Az alakja fölé magasodik és szorosan mögötte halad. Megáll mikor a kilincsre emeli a kezét. Hátulról átöleli, megcsókolja a nyakát és végigsimítja a hosszú combját* - Csak óvatosan, mon amour, erős vagy, de még újszülött. *suttogja kéjesen és ahogy az ajtó nyílik, egyik kezét felemeli és megérinti a falat. a tenyere nyomán sötétednni kezd a ház belső tere, mintha szürkületbe lépne, a fény és sötét közé. Nem lesz feketeség,fokozatossá válik a szürkület, egészen kellemessé. Mire jó a fekete mágia, ha nem arra, hogy újdonsült vérszopókat pátyolgasson? Finoman lazít az ölelésen, hogy szerelmese megindulhasson, mintha most tanítaná járni a gyermekét s valójábanm azt is teszi, csak éppen a Fiókáját tanítja a fényben járni s nem másutt* - Hagyj magadnak időt, ne legyél telhetetlen. A világ összes ideje immáron a miénk. Maradj az Alkonyban, még legalább két napig. Kiviszlek a Fényre, de csak fokozatosan és óvatosan. *neje mellé lép és figyeli őt, hogy merre indul, hogyan teszi. Nincs teljesen sötét, ezért kellemetlen lehet a gyenge fény, de nem elviselhetetlen. Tréningnek jó*
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Jún. 30, 2013 9:03 pm
*Egy nap sem kellett hozzá, hogy minden megváltozzon. Egyszerre halt meg s született újjá ugyanaz a személy, egyszerre vált ki a Fényből és merült bele a Sötétség bugyraiba. Soha többé nem lesz az, aki volt és még is az maradt. Immáron nem emberként nyitja ki szürke szemeit, hanem mint vámpírként ezüstösen világító íriszeit, mint egy ragadozó, ki vérre szomjazik. S mestere, teremtője és férje, kivel frigyre lépett s egyesült e nászban, most mozdulatlan fekszik a fekete ágyon és hagyja, hogy a gyűlölettől, haragtól, szerelemtől, kéjtől, szenvedélytől és szomjúságtól égő felesége a vérét vegye. Igen, ennyiféle érzelem is csak egy frissen született vámpírban tombolhat egyszerre - Ewolet nem is rejti őket véka alá. Nem válaszol semmit arra, hogy mostantól nem lesz helye ebben a házban több hazugságnak, csupán bólogat párszor.* ~Azt majd meglátjuk...~ *Gondolja magában egy sóhaj kíséretében, mialatt megbocsájt ennek az egész őrületnek és urával ismét egybeforrnak pár csók erejéig, egészen addig, amíg egy halandó nem téved az utcájukba. Mrs Ulliel ugrik is, ám csakhamar a sarokban köt ki. A napfény immáron ellene dolgozik, nem simítja melegségével, hanem égeti és taszítja. Biztos látni akarja, ahogy kedvese feltépi egy ember torkát és kegyetlenül elveszi azt, ami élteti nem csak a halandót, de az ő fajukat is? Nem biztos benne, határozottan nem. Fiatal ösztönei is gyilkolásra ösztökélik, de csakis azért, hogy csillapítsa azt a bizonyos kaparó érzést a torkában. Egyenlőre nem vágyik arra, hogy puszta örömből vegye el bárki életét is, nem érzi úgy, hogy jogában állna ilyesmit cselekedni csak azért, mert úgy tartja kedve. Nem is esik jól azt hallania, hogy a gyilkos vágyak mindig is benne lappangtak. Arról ő tudott volna, de még a légynek sem ártott soha életében. Legalább is az előzőben* -Nem akarok örömből ölni. Arra én nem lennék képes. Ha szükségem van rá, akkor megteszem, amúgy nem, követelje a lelkem bármennyire is. Lesz nekem jobb ötletem is szórakozásra, mintsem hogy embereken éljem ki magam. Láncok pedig mindig is lesznek. Ha nem lennének, akkor már rég elszabadult volna itt a pokol. Ha más nem is, majd én megcsinálom azokat a béklyókat. *Nem hajlandó erről vitatkozni, Oliver vagy elfogadja ezt vagy sem. Később persze megváltozhat a véleménye, lehet ő még az "éjszaka királynője", akitől az egész Grimm negyed rettegni fog, de egyelőre belegondolni sem akar ebbe. Ráadásul a Darklore család sem repesne az örömtől, ha megtudnák, hogy egy zöldfülű kedvére mészárolja le a családokat. A szülőket és a... Gyerekeket... Összerándul a gyomra is tőle, szinte érzi, ahogy erre a gondolatra csemetéje rúg egyet a hasában, mégpedig elég határozottan. És az a mosoly... Most nem kiismerhetetlen, teljesen látszik rajta, hogy elégedett. Valahol ez megrémiszti, de vonzza is, nem bírja levenni róla a tekintetét. Most nem állíthatja meg magát, vérre van szüksége, vadászni viszont nem mehet még ki. Így hát kedvese nyakát közelíti meg és harap bele tűéles fogaival kéjesen és szorosan magához öleli őt. Oliver is átkarolja, fejét az övének dönti és továbbra is női-vámpíri érzékeket izgatóan szuszog bele a fülébe, majd csókolja meg vöröslő ajkait szenvedéllyel.* -De mihez kezdünk addig, pár óráig? *Teszi fel a költői kérdést, majd egy sóhajtással együtt feláll és megindul az ajtó felé. Teremtő szerelme mögötte ballag, figyeli minden mozdulatát, ami kissé furcsán hat rá, de egyben érzi a biztonságot is. Mintha egy fekete őrangyal követné az árnyak között. Az az angyal, aki eddig is mellett volt mindig. Most viszont másabbnak látja, még hatalmasabbnak és erősebbnek. Lehet azért van ez, mert az ő véréből született újjá, az ő "gyermeke", ő az, akitől éjszín szárnyait kapta és most azokkal próbálja a repülést. Végigfut a hideg a hátán, ahogy szerelme átöleli és megcirógatja, jobban érzékeli ujjainak érintését, mint valaha. Még halott szíve is megdobbanna, vadul vágtatna. Most is lejátszódik ez benne, csak valahogy máshogy. Egy pillanatra le is hunyja szemeit, mikor a kéjes szavak behatolnak dobhártyájába, nagyon meg kell türtőztetnie magát, hogy ne vesse magát azonnal a férjére, aki immár szívét, lelkét és testét is birtokolja - szó szerint.* -Ó, hogy fogok hozzászokni a fényhez, ha elüldözöd azt? *Egy pillanatra hátranéz a válla fölött, Oliver bűnkék szemeit keresve, majd a köré fonódott karok lazulásával megindul kifelé. Csakhamar megérti, hogy miért volt szükség a mágiára: még ez a gyér fény is bántja egész lényét. Kezeivel próbál is valami napellenzőféleséget alkotni, de nemigen akar neki összejönni. Így hát lassacskán lépdel a lépcsők felé, mintha tényleg most tanulna járni. Félénken, bizonytalanul halad előre, de tudja, hogy hova szeretne eljutni. Abba a szobába, ahol megölték. El is éri a két emeletet elválasztó alkalmatosságot, megkapaszkodik a korlátban és elindul lefele. Kicsit talán túl gyorsan is. Alig telik el egy másodperc, máris lent találja magát. Óvatosan visszatekint, Olivert keresi, hogy itt van-e mögötte. Ha minden megvan, akkor a nappaliba megy, ahol a varázslatnak köszönhetően sötétebb van, de az ablak nyitva és rengeteg szirom hever a padlón. Az egész negyed kivirágzott. Kedvesére pillant és várja, hogy mondjon valamit, mert ő jelenleg megmukkanni sem bír a látványtól. Csodaszép odakint minden, pedig mikor hazajött a sétájából, még nem ilyen volt a táj. Mi történt, amíg ő holtan szunnyadt az emeleten? A választ remélhetőleg megkapja szerelmétől, aki atyaian óvó tekintetével vigyázza most minden lépését és mozdulatát. Vérszaga kering a levegőben... A padlóra tekint, majd gyorsan elkapja a szemét onnan, vissza az ablakra. A saját vérét látja... Ami egykor az ereiben csordogált. Most pedig nagy tócsában issza bele magát a talajba. Inkább nem foglalkozik vele, csakis a virágos tájjal és Oliver szavaival, ha hozzáfűz a dologhoz valamit.*
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Júl. 13, 2013 8:42 pm
*Hallgatja kedvese szavait, kiben még ég az igazságéérzet és a tisztelet az élők iránt. A fene szíve. A gondolat félmosolyt csal arcára amint szerelmese előtt guggol a sötét sarokban. A beszűrődő fény hamiskás glóriát sző csokoládébarna hajkoronája köré, megtévesztő módon. Megsimítja a nő immáron hűvössé vált arcát, tekintetével habzsolja, felfalja* - Ne mondj olyat, szerelmem, amit később még bánni fogsz. *abszurditást ad a dolognak a lágy hang amivel ezt mondja s az epekedő tekintet, ahogy a nő arcát cirógatja telhetetlenül* - Készülünk az éjszakára. Az első vadászatra. *feleli teljesen egyértelműen, oly egyszerűséggek, mintha valamiféle közhelyről beszélgetnének. Felsegíti kedvesét miután az ismét a nyakát szívta s minden lépését követve, akár az árnyéka vezeti ki a násszobából* - Csak figyels. S tanulj. *intézi el ennyivel, mert van olyan okos kedvese, hogy rájöjjön,még a félhomály sem kellemes. Legalább is egyelőre. S vajon mit szól majd az apósa? Ezen még nem gondolkodott. A csúf igazság pedig az, hogy nem is érdekli. A kellemetlen szembesítésen azonban túl kell majd esni. De nem most. Jelenleg sokkal fontosabb dolguk van: elindítani a Fiókát. S Ewolet megy, halad, lefelé. Egyenesen abba a bizonyos szobába. Oliver lassan követi, megáll nem messze tőle. Hagyja, hogy felesége gondolkodjon s lássa, amit látnia kell, ha így kívánja. Cseresznyevirág szirmok hevernek a padlón, a szél fújdogálta be őket. Émejítően édeskés a virágok illata, melyek ilyenkor, nyáron nyílnak. Elnyomják a vér sós aromáját. De nem egy vámpír számára. Percekig nem közelít asszonyához, mikor azonban úgy véli elég idő telt el, odasétáll hozzá nesztelen és ismét átölel a hátához simulva, kéjesen. Arcát a göndör fürtökbe fúrja, hideg ujjai mohón tapadnak az újszülött vérivó testének minden porcikájához, ahol érik, az intimekhez s kevésbé intimekhez egyaránt. Oliver végigcsókolja Ewolet hosszú nyakát* - Sakura. *ennyit felel a virágbaborulás jelenségére s tovább borítja el kedvese testét csókjaival, mielőtt folytatná* - Cseresznyevirág. Ilyenkor virágzik. Egy japán fajta, ami alig terem gyümölcsöt. Az egyik leggyakoribb szimbólum Japánban. Rengeteg mitológia és hiedelem kötődik hozzá, különfélék. Élet,szerelem, de rengeteg a halállal kapcsolatos. *kezdi magyarázni, hiszen neje nagyokat hallgat, amibő arra következtet, hogy válaszra vár. Felemeli fejét a nő nyakáról s felfüggesztve kis időre csókjait,a fára pillant, de csak úgy, hogy arca szerelméhez simul, tovább ölelve, mintegy kinézve mögüle. Oliver kendózik, mint azt a máguslány tudja, ezért otthon van bizonyos szinten a japán hiedelemvilágban is* - Az egyik ilyen legenda szerint a sakura virága fehér volt, ameddig egy embert el nem temettek a közelében, azóta rózsaszín, a kiontott vér festette meg. *hagy némi időt, amíg kedvese emészi eme szavakat, addig lágyan ringatja karjaiban, mintha sosem akarná elengedni* - Régóta meg akartalak ölni. Tudtam, hogy úgy sem bírok majd ellenállni. És nem is akartam. *suttogja hátborzongató kéjjel egyetlene fülébe ahogy a kiontott vértócsa előtt állnak és arrukat facsarja az émejítően édes virágillat. A legfélelmetesebb mindebben az a tény, hogy a vámpírok nem eszelősségből gondolnak ilyeneket, halandó társaikkal ellentétben. Az ő elméjük teljesen tiszta* - Hajtott a vágy, egyre jobban...hogy az enyém legyen az életed, hogy elpusztítsam ami még közöttünk áll, a Fény arcába röhögve, felemésztve, a halálban újra élesztve, nek-romantikusan. *átsiklik, szembe a feleségével és a hamuszürke szemeibe néz, eltakarja az ocsmány vérfoltot* - Olyan volt mint a szükséglet. Az ölni akarás. De nem pont olyan mint mikor egyszerűen csak meg akarsz ölni valakit. Erősebb volt, kéjvággyal fűszerzve. *nincs több hazugság, Ewolet mondta, Ewolet akarta. A férje pedig ehhez tartja magát. Minden egyes gondolatát kimondhatja immáron és ezt követeli is mátkája. Ő akarta, most viszont vállalnia kell ennek a tán meggondolatlan kérésnek a súlyát. Minden ólomsúlyú, hulláktól, vértől és szemérmetlenségtől mocskos-bűzös gondolat az arcába csapódik, ahogy a dögszag csapja meg későnyári, forró éjszakákon az embert. A Szörnyeteg, amit oly gondosan tart leláncolva a világ elől, akit fheér lepellel fedett el kedvese elől, hogy halálig ne rettentse, az asszony maga rántotta le. Nincs vissza út, rá kell jönnie és el kell viselnie mit engedett szabadjára követelésével* - A halálra születtél ma chéri, már akkor tudtam mikor láttalak. Olyan jelenés voltál mikor a temetőben a koporsóban felzargattál túlvilági álmomból, akár egy koporsóból ébredő gótikus királykisasszony, minden sötét vágyam bugyrának tökéletes megtestesítője. Mint mikor kis emberlányok álmodnak fehér lovas hercegekről, akiről később megtudják, hogy nem létezik. Az én képzeletbeli halott menyasszonyom a mesebeli kriptából viszont egyszer csak ott állt felettem. Először csak azt hittam álomittasságom az oka, de aztán sétára indultunk és beszélgetni kezdtünk. Emlékszel, mon amour? *kérdezi és szájon csókolja az előtte álló élőhalott nőszemélyt, a halott menyyasszonyt-nem-az élőhalott feleséget, mert azzá vált immáron* - Azthiszem ez kárhozott életem legboldogabb napja. *elmosolyodik és mosolya kiszélesedik, kirajzolva jellegzetes mimikai ráncát az egyik orcáján, lelkesedő pillantást vetve szerelmesére* - Öntök neked egy kis italt. * erről majdnem megdeledkezett, odamegy a bárpulthoz, lazán lépve át a tócsát, és már tölti is a palackozott vért mindkettőjüknek. A poharakat odaviszi Ewolethez és az egyiket a kezébe nyomja* - A szerelmünkre. És frigyünk gyümölcsére. Fenékig. *a második mondatnál egy pillanatra neje gömbölyödő hasára pillant és szabad kezével megsimítja azt, majd koccint nejével és lehajtja a pohár tartalmát. Azon véres ajkakkal esik kedvese ajkainak* - Megkérdezem hát ismét, szeretsz-e még, kívánod-e gyilkosodat, mon amour? Újra megtenném, ha lenne választásom. *ciánkék íriszével mered a vakítóan ezüst szemekbe, kissé megemelve a lány állát*
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Pént. Júl. 26, 2013 8:34 pm
-Mondtam már párszor olyan dolgokat, amiket megbántam később... Lehet ezt is megfogom majd... De az nem most lesz. *Kecsesen vállat von s tűri, hogy simogassák és azokkal a bűn kék szemekkel elevenen felfalják. Bár most inkább elhúzódna, furcsán érzi magát, nem nagyon vágyik semmiféle érintésre. Lehet az átváltozás hirtelen hangulatváltozásokkal is jár? Ki tudja, most tapasztalja először az átalakulást és valószínűleg többször nem is fogja átélni ugyanezt. Valahogy nem is akarja újra és újra megízlelni a Halált. Legalább is abban a formában biztosan nem. A későbbiekben viszont az emberek számára ő maga is elfogja hozni azt a Sötét Angyalt, aki őérte is eljött pár órája, majd visszarángatta egy teljesen új világba - a különbség csupán az, hogy azok a halandók már nem fognak visszatérni a hűvös sírból. Nem fognak izzó pillantással és kegyetlen szomjúsággal felemelkedni a ravatalról. Némák maradnak, mozdulatlanok s nem mond értük senki imát, csupán a vihar verte fákon gubbasztó hollók énekelnek szózatot a Sötétséghez, hogy eméssze el eme lelket, nyelje el és soha többé ne eressze. Az ifjú vámpír puha csókot lehel kedvese nyakára, majd penge éles fogait mélyeszti húsába. Pár kortyol iszik csupán, visszhangot keltve a homályos szobában, majd feláll, hogy megtehesse első lépéseit odakint. Kilépve a védelmet nyújtó helyiségből rögtön rájön, hogy bár a napsugarak engedelmeskedtek a fekete mágiának és alkonyatmintás ruhájukat felöltve lejtenek lassú táncot a ház falain, még ez a gyenge fény is gyarló vele szemben, égeti, ahol csak éri és retináját is ostromolja. Ewolet fel is emeli hószín karjait védekezőn és úgy indul meg a lépcsők felé s meg sem áll a nappaliig, ahol meghalt. Cseresznyefaszirmok keringenek a levegőben s hullanak alá a földön heverő vértócsába. Virágba borult az egész Negyed, tömény illatukkal megszédíthetik az erre járó halandókat, ám egy vámpír szimatát nem tompíthatják el. A fiatal halhatatlan érzi is annak a vérnek a szagát, ami valaha saját ereiben csordogált, majd ontatott ki gyilkos szerelme, szerető férjura által. Oly édes, oly ártatlan... És még is oly mocskos s halott... Még a ház se bírja magába szívni. Vörös vizű tóként terül el a nappali hideg padlózatán. Elenyésző, borús gondolataiból Oliver ébreszti fel. Kéjesen simul hozzá a Szörnyeteg, ujjai nyomán viszont nem kap lángra a bőre, mint hajdanán - csupán az a mámoros érzés önti el, ami mindig is rabláncon tartotta, mikor szerelme közelében volt. Ismeri a Sakura jelenségét, de nem gondolta volna, hogy pont ebben a városban fogja tapasztalni egyszer. A csókoktól ajkai enyhén elnyílnak, szemfogai elővillannak és halk sóhaj tör elő torkából, ami szintén kisebb visszhangot ver a házban, mintha csak egy vámpíros horrorfilm nekromantikus, legsötétebb pillanatában lennének. A virágzással kapcsolatos kis magyarázatra nem felel semmit sem. Eddig is tudta, hogy Japánban szimbólum a cseresznyefa virága, az ezzel kapcsolatos legendákról azonban még nem hallott. Ezek szerint lehetséges volna, hogy az ő halála nyomán ontották ki virágaikat ezek a fák? Azért lehetséges, hogy szirmaikat befújta ide a nyári szellő? Bármi megtörténhet ezen a mágikus helyen, melyet az árnyak és a Sötétség ural évszázadok óta... El is mereng ezen egy kicsit, miközben ringatják, majd olyan téma következik, amitől a komorság ismét eluralkodik rajta. Mozdulatlanná dermed férje karjaiban, még lélegezni is elfelejt, bár már úgy sincs rá nagyon szüksége. Hiszen részben halott. Egy ideje. -Ezek szerint régóta hazudsz már nekem... *Monoton hangon szólal meg, kissé rekedten és nem sok érzelmet kimutatva. A kéjes suttogástól végigfut a hideg a hátán.* -A vágyad teljesült immár... Nincs több Fény az éjszakában, halandó mivoltomat elemésztette a mocsok és a halál... *Ewolet hangja is suttogássá válik, ahogy Oliver elébe kerül és úgy folytatják a beszélgetést. Szemtől szembe. Az újdonsült asszony nyugodt arcáról nem olvasható le semmi sem, csupán ezüstösen izzó szemei hánynak szikrát a félhomályban, ahogy a tengerkék tekintetbe mélyednek. A szavak hallatán arra gondol, hogy bár leharapta volna a nyelvét, mikor arra akarta megkérni kedvesét, hogy többé ne rejtsen el előle semmiféle titkot sem. Nem biztos, hogy ezt hallani akarta... Hogy Oliver kéjvágytól fűtve akarta megölni és úgy is tett. Egyáltalán a puszta gondolat, hogy meg akarta ölni, el akarta venni az életét... Fájdalmat akar érezni, sírni akar, tombolni, ordítani... De nem tud. Képtelen rá. Nem tud rá teljes szívéből haragudni, hiszen a tettével egyben megmentette a gyermeküket és Ewoletet is az enyészettől. A fejében még van egy kis káosz ezt illetően, nem tudja, hogy hogyan reagáljon minderre.* -Emlékszem arra az estére... Akkor elindult valami... Egy folyamat... Emberi éltem egyik legszebb pár órája volt... *A csókot hamar megszakítja, szinte alig érnek össze ajkaik, mikor már tesz is egy lépést hátra, maga elé nézve és a vértócsát nagy ívben elkerülve indul el az ablak felé. Karjait összefonja keblei előtt.* -A Sors akarta volna, hogy azért szülessek e világra, hogy aztán meghaljak? Azért kellett élnem huszonegy esztendőt, hogy aztán egy verőfényes nyári napon egy pillanat alatt elvegyék tőlem azt? Mind a halálra születünk... Van, aki egy egész évszázadon át szemléli ezt az egyre csak romba dőlő világot s csak aztán fekszik végleg a sírjába... Valaki már holtan születik s nem látva meg az életet temetik el zokogva a szülei... Nem, elskling, felettem nem a Sors döntött akkor este... Hanem te magad. *Most fordul először a vámpír felé és néz egyenest a szemeibe.* -Te döntöttél úgy, hogy meg kell halnom. Te akartad, hogy meghaljak a Sötétség ölén, hogy aztán örökké magadhoz láncolhass. A Sors már akkor halálra ítélt engem, amikor azon a teliholdas éjfélen édesanyám a világra hozott. Lehet ha nem találkozom veled, akkor még hagyott volna nekem jó pár évtizedet, még mielőtt beteljesítette volna azt, amit minden halandónál megtesz. Viszont még is találkoztunk. Egyrészt azért sodort minket végül a másik útjába, mert tudta, hogy éltünk fonala összeforr majd és együtt megyünk tovább az Ösvényen. Másrészt azért, mert tudta, hogy te őhelyette is elhozod számomra a halált... Mert tudta jól, hogy mi lesz az első gondolatod, amikor meglátsz: elszakítani engem mindentől és csak a magadénak tudni. A karjaidba lökött... Hogy te ölj meg helyette és ezzel elhozd a megváltást nekem... *Ismételten elfordul és gondolkodva mered ki az ablakon. Tekintete már nem olyan vad, mint volt, megenyhült már azóta, de még mindig parázslik egy kicsit. Mélyet sóhajt férje kijelentésére.* -Valakinek ez a legboldogabb, valakinek ez a legszörnyebb... Valahol a kettő között súrlódom... De az is lehet, hogy teljesen mást érzek, csak... Csak nem tudom beazonosítani, hogy mi is ez... *Tényleg nem tudná megmondani, hogy most mi is zajlódik le pontosan a fejében. Egyfajta átmeneti állapotban lehet, amikor a legnagyobb a zűrzavar a fejében, de ez kezd egyre csak leülepedni és kitisztulni. Ismételten elbambul... De a frissen bontott vér illata magához téríti. Kezébe veszi a poharat, amit nyújtanak neki. Oliver érintésétől a baba megmoccan a pocakjában. Lehet érzi az apja jelenlétét, ahogy az anyjáét is. Lehet halk mormogásként a hangjukat is hallja. Ewolet is megsimítja a hasát, mintha csak érezné ujjaival a magzatának minden porcikáját. Most először jelenik meg az arcán egy halovány mosoly s koccint. Ő maga is lehúzza végül a pohár tartalmát és megnyalja ajkait. Ízlik neki az emberi vér, sőt, valami több is motoszkál benne, de nem tudná körülírni, hogy mi is az. A többet akarás? Lehetséges. Kedvese kérdésétől összerándul a gyomra... Vagyis összerándulna, ha még halandó lenne. Mosolya eltűnik az arcáról, a pohár pedig kettéreped a kezében, felsebezve a bőrét, majd csilingelve a földre hull. Markában tartja az apró szilánkokat, amik egyre mélyebbre fúródnak a tenyerében.* -Ezt az utolsó mondatot feltétlen hozzá kellett fűznöd, igaz? *Megint elfordul szerelmesétől.* -Merci, de bőven elég volt egyszer meghalnom általad. Mindig azt akartam, hogy te tedd meg... De nem így képzeltem el a dolgot, arról nem beszélve, hogy akkor még azt mondogattad, hogy sose változtatnál át... Nem értem... Miért ölnél meg még egyszer? Elhiszem, hogy felemelő érzés volt, de... Engem kissé megijesztettél vele és elhitetted velem abban a pillanatban, hogy számomra és a gyermekünk számára ennyi volt a történet. Újra meg akarsz rémíteni? Képes lennél újra eltűrni ezt a cirkuszt, ezt a hisztit, amit művelek? *Csodálkozva pillant Oliverre és most kezd arra ráeszmélni, hogy miféle férfihoz is kötötte magát. Egyszerre ugrana a nyakába nagy szenvedéllyel és döfne bele egy méretes karót abba a rothadó szívébe. Utálja, amikor ilyen kettős érzések tombolnak benne. Még szerencse, hogy általában a kellemesebb győz és inkább cuppan rá a férjére, mint sem megöli. Most is valami ilyesmi készül, ugyanis egy helyben toporog és menne is oda kedveséhez, de valami béklyó még is visszatartja. De lehet nem sokáig.*
//Eh, ezt a számot én akartam berakni. xD Már vártam, hogy mikor bukkan fel, de úgy tűnik, hogy megint sikerült a fejemben olvasnod. xD//
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szer. Aug. 07, 2013 3:31 pm
*Egyszerűen csak bólint egy hosszasat felesége önmagának tett ígéretére. Nincs joga kétségbe vonni a nő szavait, sem erőszakkal meggátolni. Hiszen úgy is tudja. Jól tudja, mi fog valójában történni. Lelki szemei előtt látja, ahogy Ewolet démonai letépik a láncokat, amelyekkel még gyenge belső-harcosa békjózta meg. Mindig ez történik. Mindig így történik. Nemes vagy korcs, mit sem számít. A Szörnyeteget nem lehet örökké láncra verve tartani, etetni kell és tombolni hagyni, különben bévülről tépi szét azt a pergamen-testet, amiben oly mélyen lakozik. Sem szentelt víz, sem véd barázs nem segíthet. Mivel ezek a szörnyek maguk a vámpírok. Hiába az álca, a jól mímelt ember-szerűség, semmi sem változtat ezen a ténye. És ez így van jól. Egyszer majd Ewolet is rájön erre, Oliver szerint. Mivel nem buta lány. Így hát csak annyit tehet, hogy bólint, vannak csaták, amiket saját magunknak kell megvívni. Ami elől nem futhatunk. Mikor a saját hét ördögünk űz. És végül, mikor már belefáradtunk a csatába, a viaskodásba saját magunkkal, akkor megértjük. Minden világossá válik. Hogy a harc hasztalan, hiszen a tükörképünkkel harcoltunk. A tükörképpel, ami a vámpírok esetében nem látszódik a szokványos tükrökben, csak ha mágiával tesznek róla, hogy látszódjon. Pedig ott van, ott mosolyod, sötéten, talán egy olyan dimenzióból, talán abból a világból, ahol a Sötét Torony is áll. De minderre Ewolet Ulliel nem most fog rájönni, sokkal később fogja megérteni* - Úgy szólván igen. De mond csak, olyan rossz ez? Nem sóvrogtál sosem a Sötétség után? Egész lényed olyan volt mindig is, mint egy eltévedt bárányka, egy fekete bárány a fehérek között, ami inkább elcsatangolt a Homályba, hogy a Fehér elől elfordíthassa az arcát. Nem így van, Ewolet? *mélyen, kegyetlenül mélyen fúrja azokat a kék bombázó-szemeit a holdszürke íriszbe. A legrosszabb ebben a vámpíri pillantásban az, hogy nem terhelt. Nem lelkiismeretfurdalást ébresztő és magáról a felelőséget elhárítani akaró, hanem inkább olyan mint egy bölcsé. Mintha röntgenszemei lennének, melyek átlátnak a húson és a véren* - A Fény rövidke kárász-életet ad a Gyermekeinek, a Sötét szinte végtelent. *ennyit felel erre, hiszen ez az igazság. Ezt követően hallgatja neje szavait és vádlását. Cseppet sem emberien mered a nő arcába, természetellenesen, hiszen még csak nem is pislog. AHogy háttal áll a kinti napfénynek-még ha a negyedben napközben is enyhe szürkület van-,kék szemei eleven neon-méregként virítanak* - Én. Az én döntésem volt. És sosem fogom megbánni. *Lehet-sőt,tán valószínű-,hogy a Sötét is így kívánta, de ez Oliver Ullielt cseppet sem érdekli, ahogy soha nem is érdekelte, ha a saját akaratáról is szó volt. Most pedig, ahogy eme súlyos szavakat kiejti érzéki ajkain, enyhe szögben oldalra billenti betegesen fehér fejét, mintha túl súlyos volna ahhoz, hogy megtartsa erős és inas nyaka. A tekintete árulkodó, nem érti, képtelen felfogni kedvese aggodalmát-rosszanlását. Ewolet neheztelését, amiért megölte és ezt élvezettel tette. Nem érti, hiszen Oliver vámpír, mindig is az volt, a Halálból született, abban nevelkedett és abban él. S ez az, amit oly sokan elfelejtenek a nemesek kapcsán, a Király leszármazottjai kapcsán: Ők sosem voltak emberek. Ezért nem is olyanok mint ők. Lehet, hogy külsőre megtévesztő a hasonlóság, még is az, ami a fejükben és szellemükben lejátszódik, teljesen eltér, még csak nem is hasonlít, csak nagyon kis mértékben. Ezért sosem értheti meg egy vérszívó egy ember elvont gondolkodását, bonyolult érzelmi világát és fájdalmát vagy nézeteit. Mert a két lény más fajba tartozik. Más világban élnek, még ha egymás mellett is. Ez az oka, hogy Oliver nem képes értelmezni azt, hogy hites asszonya miért haragszik rá. Logikájával valahol érti, de az információval nem igen tud mélyebb szinten mit kezdeni. Hiszen egy vámpírnál az ő cselekedete természetes, érthető, mi több, nagy dolognak számít, olyan mint egy szerelmi vallomás magasabb szférákba emelt dicső változata. A halálban egyesülni, a vámpírok földi Nirvánája. Hiszen ők szeretik a halált, a halottakatt és mindent ami ezzel kapcsolatos. Táplálkoznak belőle, szellemileg. Feltöltődnek. Mert ami másnak veszteség, az nekik nyereség. Ezért is alszanak koporsóban és dagonyáznak temetőkben* - Nem gyötrődsz tovább(?). *kérdezi, de valójában nem a jelen helyzetre gondol, hanem arra, hogy míg Ewolet élt, a Fehér és Fekete között nyáglődött és lézengett, mind a két fél karjai tépték és maguk felé ráncigálták. Oliver ettől szabadította meg. Naívság lenne azt gondolni, hogy a fene jó szíve vezérelte. Önzés volt és kéjvágy, akarat, ami tettre kényszerítette. De nem mellékesen tudta mit cselekszik és úgy vélte ezzel éppenséggel mátkájának is jót tesz, elhozza a sötét megváltást. Nem űzi tovább a két hatalom, csupán belső démonai, amelyekkel előbb-utóbb megküzd és remélhetőleg nem marad alul. Akkor majd beteljesedik az, amire csak vágyhatunk. Megérinti szerelme igencsak kigömbölyödő hasát, végigsimítja és jellegzetes félmosolya jelenik meg arcán mikor érzi tenyerén, hogy az utóduk mozgolódik. Majd tekintetét felemeli a boszorkányra, a vámpír-boszorkányra és elmondja őszintén amit érez és gondol. Amit a nő arcán lát az fájdalommal teli elborzadás. Ahogy a korábbiakra is érvényes, ismét csak nézi a hamuszín szemeket s nem érti miért nem örül kedvese, hiszen örülnie kéne, nem? Ha született vámpír lenne akkor már régen a nyakába ugrott volna. Viszont Ewolet ember. Legalább is múlt időben. így hát ezt másként látja. És nem tetszik neki, amit hall. De akkor is hallania kellett* - Te mondtad, követelted, hogy sose hazudjak neked ezek után. És én ehhez tartom magam. Rejtettem előled a Szörnyeteget, aki vagyok. Emlékszel mit mondtam korábban? Hogy nem akarom, hogy lásd mi lakozik bennem, mélyen. De azóta sok idő telt el, suhancból férfi lettem és tudom, nem mélyen bennem lakozik, hanem én magam vagyok a Szörnyeteg. Azért ölnélek meg chéri, mert szeretlek. És mert így az enyém lehetsz. Mert a halál olyan mint az élet. *rezzenéstelen arccal mondja és nem veszi le szemét a nőről, ameddig az el nem töri a borospoharat a kezében. Ekkor a görcsbe rándult kézre pillant és óvatosan felé nyúl, hogy az ökölbe szorult ujjakat szétfeszíthesse és egyenként a szilánkokat kihúzhassa a húsából. Ha neje nagyon kapálózna, finoman elhessinti a másik kezét és míg a nyaklevest kapja, a véres üvegszilánkok úgy esnek le a lábaik mellett a szőnyegre. Aztán a pelzúros ujjakat mészfehér ajkaihoz emeli és megtisztítja őket a halál mocskától, a kibuggyanó bűntől. Egyszer köp is egyet, mint kiderül apró üvegszilánkot, ami a szeretett kedves testébe volt fúródva. Majd elenegi lágyan és ismét szerelmére néz* - Ne áltasd magad kedvesem. Tudod mi vagyok. Már akkor is tudtad, hogy miféle vagyok. Ne mond, hogy nem, tudod, hogy úgy is csak egy hazugság volna, önmagadnak. Már a temetőben érezted. Utána pedig kezdetben szóbeszédből hallottad, majd egyre több forrásból. Szitkokat. Az igazságot, amin nincs mit szégyellnem. Láttad, láttál öltönyös illetőket, akik tőlem távoztak, hozzám jöttek vagy velem társalogtak. Nem mondtam ki szavakkal sosem, de úgy vélem nem is kellett, hiszen úgy is nyilvánvaló előtted. Akkor is az volt mikor megkértem a kezedet. Akkor is az volt, mikor kimondtad a boldogító igent. Akkor is az volt, mikor a nászéjszakán a fülembe sóhajtottál. És most is az. *tekintete ide-oda vándorol Ewolet egyik szép-s immáron természetellenesen-szürke íriszéről a másikra. Alig érezhetően kezeit a nő csípőjére teszi. Semmi frivolság nincsen szavaiban, csak a mocskos tények* - (Hogy) Vámpír vagyok és sosem voltam más. Hogy üzletember vagyok, olyan fajta, amelyre a törvényszolgák a "maffiózó" kifejezést használják. Igen, maffia. Gengszter, ha szépen szeretnénk kifejezni magunkat. Alvilági nagykutya, ha jobban tetszik. Vagy egyszerűen cska olyan bűnöző, akit nem tudnak sittre vágni, mert túl messzire nyúl a keze és túl sok a pénze ahhoz, hogy ne vesztegessen és vegyen meg minden bírtót és nyomozót. Tudod és mindig is tudtad, hogy ez így van, nemde? *felvonja szemöldökét, de nem provokatőr módon, hanem valóban várva a választ, amit mindketten oly rég óta tudnak, csak lehet, hogy mindeddig könnyebb volt nem beszélni róla* - Tudod miért ilyen gadag a családom? Az évszázadok alatt felhalmozott nemesi-családi vagyon mellett, természetesen. A munkám, mon amour. Tudod, hogy azért. Hogy a pénz, amiből azt a szép gyűrűt kaptad, amiből a drága ruhákat vesszük, mind-mind mocskos pénz. Vér és törvényszegés mocskolja. De sosem szóltál, hogy zavarna. Pedig tudtad. Tudod most is, hogy ez vagyok én, ilyen vagyok. Mások halálából és szenvedélyéből gazdagszom. Gazdagszunk, hiszen a feleségem vagy és egy háztartásban élünk. Tudod mi a két fő iparág, amiben a magamfajták utaznak? Ugyehogy igen. Filmekből, könyvekből, nem titok ez ma már a világ előtt és a törvényszolgák előtt soha nem is volt. Még is így van és volt és lesz is. Nem tudnak mit tenni. És sokan nem is akarnak. Megfelel ez így nekik, a fú de rendes Fehér lovagjainak, bizony. Én nem mondom, hogy ártatlan vagyok, hogy törvénytisztelő polgár vagyok. De ők igen. Ez a külömbség a gengszter és a rendőr között. Mindketten sárosak, csak az egyik fél felvállalja. Fegyvereket adok el, nagy tételben, remekül fizet, bőven telik belőle erre a jólétre, amin most együtt osztozunk. Fegyverek és kokain, általában ezzel üzletelnek a magamfajták. Mert ezt veszik az k, főleg ők. De halandók és halhatatlanok is. Jól halomra lövik egymást meg magukat, de ez engem miért kéne, hogy érdekeljen? Ha nem tőlem veszik meg, megveszik mástól. Már régóta csinálom ezt, hiszen az apám is ezt csinálja. Ismernek, néven szólítanak Párizs utcáin és ajtót nyitnak. Mond, chéri, újdonság amit most mondok neked? *lehet, hogy van valami hideg kegyetlenség, szúrosság ezekben a szavakban, még ha nem is bántóak. De véresen őszinték. És ahogy beszélgetnek, hirtelen sötétedni kezd odakint. Természetellenes ütemben és időpontban. Oliver elragadja tekintetét szépséges asszonyától és kinéz az ablakon. Olyan mintha napfogyatkozás lenne, de a napkorongot semmi sem takarja el. Még is, a megszokott árnyalatni szürkeség ami a vámpírnegyedben honol, most határozott sötétséggé változott és ahogy az idő előre halad, úgy borul majd le az égről a Nap, hogy közben végig feketeség lesz majd és csupán a hold jelenléte és a csillagok ténye fogja mutatni, hogy valami megváltozott. A Tervszerű művelte ezt vagy a Véletlenszerű? Nem, talán egyik sem. Lehet, hogy a Bíbor Király ajándéka. Vagy magáé a Sötétségé. Ewoletre néz* - Nem én voltam. *érti ezt az iménti jelenségre, hiszen az életét ő vette el, de ez túl van a hatáskörén* - Gyere, mon amour, az éjszaka ránk vár. Az éhség, ami benned adott és lassan tombolni készülni tesz azzá, ami vagy. És ha nem csillapítod, olyat tehetsz majd, amit megbánsz. *egyik kezét nyújtja szerelmesének, mintha táncba hívná, s valahol abba is hívja. Ha Ewolet kezét a férjéébe helyezi, akkor megindul vele, ki, a nagyvilágba, az elemi éjszakába, ahol csak préda és vadász létezik.Vadászatra invitálja bizony, embervadászatra hívja nejét. Egyelőre nem tervezi messzire vinni, sokáig nyúzni, legyen ez az első nekromantikus vadászatuk egy kis ízelítő. És nem is kell messzire menniük, hiszen a házból hallhatják, hogy valaki kiabál az udvarukon vagy a házuk előtt. Hát nem ironikus? Fenét érdekel, hogy az-e, csak az számít, hogy friss emberi vér szaga terjeg a forró nyári levegőben édesen, a nyitott ablakon át még jobban érződik ahogy a vas és tesztoszteron aroma betódul a meleggel. Igen, még a hormonoknak is illata van, legalább is egy vámpír számára* - Hahó, kérem, itthon vannak? Elnézést, én csak...nem tudják miért lett ilyen sötét? Azthiszem így nem találok haza....kérem? *kiálltozza egy negyvenes évei elején vagy harmincas évei végén járó férfi, halandó, mugli valószínűleg, amúgy manát hívna segítségül* - Ó, kedvesem, megfogtuk az Isten lábát. Így van a mondás, igaz? Bár sose értette miért pont a lábát... *elmosolyodik, kajánul és ha neje a kezét az övé bette és úgy indulnak meg, az ajtó felé menet még egy csókot nyom a halotti kézfejre, majd finoman átkarolja szíve hölgyét s mielőtt ajtót nyitna látatlan tenyere a nő formás hátsó felére simul és elidőz ott egy kicsit. És ekkor nyitja az ajtót és bűbájos mosollyal néz a halandóra, aki öltönyt visel és cseppet sem rossz képű* - Üdvözletünk. Ön kért segítséget, igaz? Jöjjön csak beljebb... *bármennyire is ellenálhatatlan egy vámpír egy halandónak, bizony nem egyszer megérzik a veszélyt, ahogy ez a férfi arcán is látható. Nemt udja mi a baj, de látni rajta, hogy érzi, hogy valami nincs rendben* - Én csak....ne haragudjanak, haza kéne érnem időben. *nyel egyet az idegen, neem meri hozzátenni, hogy a felesége várja otthon* - Semmi baj. Ne aggódjon. Én és a feleségem majd gondoskodunk magáról. *mondja mázos hangon az idegennek és már meg is indul felé a macskaköveken. Ahogy közeledik, a férfi hátrálni kezd, de túl lassúk a reflexei ahhoz, hogy kivédje az erős vámpírkar, ami megragadja a torkát. Rúgkapálni kezd és fojtottan zihál. Mit sem ér, egy vámpír gyilkos keze olyan mint az acél, meg sem moccan. Szépen a férfi mögé lép, de egy percre sem engedi el a nyakát. Így mind a ketten a küszöbön ácsorgó Ewolettel állnak szemben. Oliver, az ura és az ismeretlen ember, akinek tekintete rettegést tükröz, vére még édesebb és csábítóbb a telepumpált adrenalintól. A szemei kezdenek eresek lenni a nyomástól, az ujjaktól amik szorítják a gégéjét. Megszólalni nem tud, hála Oliver erős férfi kezének. Milyen romantikus, nemde?* - Jöjj, szerelmem...csak a tiéd. *ahogy az állatvilágban nem egy faj visz a nősténynek táplálékot ajándéknak, egyeseg más hímet, úgy teszik ezt előszeretettel a vámpírok is. Nem csak tanítás jellegűen, hanem egyfajta szerelmi zálogként*
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Okt. 19, 2013 11:15 pm
*Nem akar belegondolni abba, hogy mi lesz a jövőben. Kifürkészhetetlen, átláthatatlan minden lény számára - minek akkor firtatni? Démonait láncra veri, de csak annyira, hogy azok ne vérengzhessenek, ne tomboljanak. Annyira engedi csak őket szabad lábra, amennyire szükséges. Nem akar mindig darabszámra embereket ölni, vadállat módjára viselkedni és esetleg olyanokat haragítani magára mindezzel, akiket nem nagyon kellene. Sejti, hogy Oliver kételkedik szavaiban és bizonyára okkal teszi ezt. Ewolet azonban kitart a maga gondolata mellett, nem hagyja magát olyan könnyen. Nem szabad hagynia...* -De igen, így van: mindig is vágytam a Sötétségre. Nem rossz ez, csak... Nehezen emészthető. Időre van szükségem, hogy teljesen elmerülhessek ebbe az új érzésbe; hogy teljesen képes lehessek mindezt elfogadni és élni benne. *Pár másodpercig képes állni férje tekintetét, de végül csak lesüti szemeit. Furcsák azok a kék íriszek, most látja mennyire nem emberi sötét fényük. Eddig sem látta olyannak, de vámpírként még jobban érzékeli a különbséget egy halandó és az ő tekintete között. Elfogadni és élni ebben az új világban. Elfogadni… Nem hiába mondta ezt. Van egy titka a nem túl távoli múltból, amit rajta kívül senki sem tud és nem is kívánja bárkinek is elmondani azt. Még Olivernek sem, főleg nem ezek után. Lehet mérges lenne rá emiatt. Vagy talán pont, hogy megértené miért tette azt, amit? Nem tudja eldönteni, ezért nem is akarja felhozni a dolgot. Nem is érti miért gondol rá most is. Valószínűleg azért, mert ez az egyik oka annak, amiért most dúl-fúl egy kicsit. Mindegy is. Amit mások nem tudnak, az nem fáj nekik, ezt a titkot pedig magával viszi majd a sírba, ha annak is eljön az ideje.* -Örök életet ad, igen… De nem mindegy, hogy az örökkévalóságot valaki boldogan fogja végigélni vagy keserűen, szenvedésekkel telin. Ha valakinek az utóbbit rendeli a Sors, akkor inkább éljen rövid életet és találjon rá a nyugalomra a Túlvilágban minél hamarabb, mint sem sose érjenek végett a kínjai. Bár az sem túl jó, ha valaki örökké boldog… Túl monoton lenne az élete. *Kis filozófiai eszmefuttatás, amit csak hozzáfűz Oliver válaszához, majd újabb vádakkal dobálja meg férjét, aki pislogás nélkül mered szinte már kegyetlenül az ifjú holt arcába. Érzi, ahogy mérgezett pengékként hatolnak belé férje bűn kék szemei és tudatába vésik azokat a szavakat, amiket az imént jelentett ki. Jól ismeri már kedvesét, tudja, hogy amiket cselekszik, azokat sosem bánja meg, mert valószínűleg úgy véli, hogy az úgy helyes. Jelen esetben az is volt, amit tett, hiszen megmentette vele a család jövőjét. Bizonyára nem erre a reakcióra számított felesége felől és láthatóan nem is érti teljesen, hogy miért haragszik most. Ewoletben még ott az ember. Ha nem is nagy mértékben, de még ott lapul a Sötétben, szétzilálva és megtörve, de ott van. És ez a kis jelenlét is elég ahhoz, hogy a láncokon vergődő Vámpír háttérbe szoruljon és utat engedjen a halandó érzéseknek. Mert az emberek világában, ha valaki élvezettel öl, azt elítélik, üldözik és olykor elmebetegnek nyilvánítják. Az erkölcs és az egyéb lélekhez tartozó, szóval alig kifejezhető és kézzel nem fogható eszmék mind elutasítják az olyan cselekedeteket, amelyek nem felelnek meg számukra. A kettejük esetében is fellelhetők ezek közül pár, mint a kéjvággyal és önzéssel végrehajtott gyilkosság és a hazugságok hada, amik Ewoletet körülölelték vámpírrá válása kapcsán. Ehhez kapcsolódik titka is, amit sosem fog elmondani senkinek sem. S bár az ifjan lett halott nem ember többé, nem csak egy mágus a sok közül, még is benne élnek még ezek az emberi dolgok. Lehet azért, mert ő embernek született és emberek is nevelték fel és úgy került később más közegbe, más óvó szárnyai alá. Nehéz lesz átszoknia, átnevelődnie, elfogadni az új erkölcsöket. Már ha a vámpíroknál létezik ez a fogalom… Mélyet sóhajt. Hiába szeretné, hogy hőn szeretett férje kicsit jobban megértse az ő helyzetét, úgy sem fogja tudni teljes egészében felfogni. Sosem volt ember, ezért nem lenne rá képes. Sosem érzett olyat, amit Ewolet most és talán soha nem is fog. Az ezüstösen izzó szemek ismét a földet pásztázzák, míg nem a padlón tátongó vértócsán nem állapodnak meg.* -Nem kínoz már a Két Oldal, ha erre gondolsz. Kirántottál a Fényből, táncolni hívtál a halálba és békét teremtettél bennem. Viszont ezzel nincs vége – újabb harcok vannak készülőben, amit a bennem lévő utolsó emberi érzések fognak megvívni a Szörnyeteggel, akivé válok. Félek… Félek, hogy veszítek… *Nehéz belegondolni abba, hogy Ewolet vereségével melyik oldal is fog elbukni. A Szörnyeteg, a Vámpír ő maga, ahogy azok az emberi érzések is, amikről beszélt az előbb. Olyan érzés ez, mintha kettéhasadt volna a tudata, ami remélhetőleg nem történt meg valójában, csupán a szituáció kelti azt az érzetet. Rá kell találnia az arany középútra. Meg kell próbálnia, különben ténylegesen rossz vége lesz annak a lelki csatának. Gyermekük igencsak ficánkol odabent, Oliver érzi is, ahogy megérinti szerelme hasát. A kismama arcán is megjelenik egy halovány mosoly. Örül, hogy a kicsi túlélte az átváltozását, de valami így sem stimmel odabenn. Nem tudná megmondani, hogy pontosan mi a gond. Mintha nagyobb lenne a magzat vagy ilyesmi. A szívverése is furcsa. Olyan, mintha két szív dobbanna egyszerre, ami miatt nem érzékelhető, ketten vannak. Nem is érti miért van ez. Mindegy is, nem törődik vele. Annak tudja be, hogy vámpírrá válása miatt az érzékszervei élesebbek és másképp érzékelik még a méhében zajló dolgokat is. Férje tekintetében azonban újabb értetlenség csillan, amikor is felesége ismét nemtetszését fejezi ki. S ekkor olyan dolgokat mond ismét, amik kegyetlenül rágják be magukat Ewolet koponyájába. Az ő arca is rezzenéstelen, ahogy végighallgatja férjét. Végül kibukik.* -Tudom, hogy én akartam, nem kell a szememre hányni! Magam is őszinte vagyok, Oliver, mindenkivel és mindig. Ezért nem bírom, ha valaki hazudik nekem, főleg saját magáról és főleg, ha az a személy a saját férjem! A szerelmem, Oliver… Az irántad érzett szerelmem pedig olyan erős volt, illetve mindig az, hogy sose merült fel bennem olyasmi, hogy… Hogy elhagynálak vagy megrémülnék tőled azért, aki valójában vagy. Igen, nehezen emésztem a dolgot, kiakadok, lehet valójában meg is ijedek tőled, de… Most már én is közétek tartozom. Tudni szeretném, hogy mélyen, a bennünk lévő Pokol bugyrai közt miféle lényei vagyunk mi a Sötétségnek. Le kellett rántanom a leplet rólad, még ha nehezen is viselem a következményeit… Látnom kell az igazi arcod, amit valójában nem is rejtettél el előlem ez idáig, mert ahogy mondtad: a Szörny nem mélyen lakozik benned, hanem te magad vagy az. Egy halandó számára a halál a véget jelenti, nem az életet. Ebben nőttem fel, ezért látom… Láttam másképpen a dolgot. Mindig is a tiéd voltam, kedvesem és leszek is, akár élek, akár halok… *Régóta könnyezett már a szeme, amióta hosszú monológjába belekezdett, de most, az utolsó szavaknál törik el végleg a mécses. Véres, fekete könnyek csordulnak végig porcelánfehér arcán. Kezében eltörik a borospohár, még több buggyan elő az éltető, bűntől mocskos nedűből. Ép kezével eltakarja fél arcát, ahogy csendesen sír és el akarja húzni Olivertől a másik sebeset. Csak akkor lazulnak el izmai a kezében, mikor azokat vámpír ura ajkaihoz emeli. Bőre minden egyes pontján érzi a legkülönbözőbb érintéseket, sokkal jobban, mint valaha. Pupillái lassan kitágulnak, ahogy a műveletet nézi, zokogása is még halkabbá válik. Immár csendben hallgatja, hogy mit magyaráz neki ismét Oliver. Összevonja vékony szemöldökeit. Nem egészen érti, hogy miért mondja most ezt neki kedvese, hiszen mindig is tudta, hogy mivel foglalkozik, hogy bűnöző, hogy maffia – de sosem törődött ezzel a ténnyel, mert szerencsére nem állt kettejük közé sosem ez a munka. Nem is hozta fel a dolgot vádként vagy más miatt, ahogy korábban sem. Bólogat közben és hagyja, hogy a férfi megérintse derekát, kicsit közelebb is húzódik hozzá ez által.* -Nem, egyáltalán nem újdonság. Sose panaszkodtam a munkád miatt, mert nem zavart, nem állt közénk, nem voltak belőle problémáink. Furcsáltam magamon, hogy képes voltam egy gengszterbe beleszeretni, de aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi. Amíg nincs baj belőle, addig engem nem zavar. De miért mondtad most mindezt el nekem? Hogy tudjak arról, hogy mások szenvedélyéből és halálából élünk? Nos, nekem erről csak annyi a véleményem, hogy ha valaki olyan ostoba és felelőtlen, hogy kokainnal lövesse szét magát és másokat is, akkor az meg is érdemli, hogy abba haljon bele. A fegyverkereskedelemhez pedig nem értek, nem tudom pontosan, hogy miért veszik őket illegális úton, de nem is érdekel. Volt elég részem a bűnözésből Oslóban. Békés városnak van titulálva, ami igaz is, egészen az éjszaka leszálltáig, főleg az éjfél utáni órákban, amikor minden elcsendesedik és mindeni aludni tér. Akkor a Sötétség ott is megelevenedik. Tapasztaltam, azért tudom. *Ennyit maga is hozzáfűz a témához, tolerálva Oliver fájdalmasan őszinte hangnemét, mikor is hirtelen sötétedni kezd. Egy pillanatra megrémül lénye halandó mivoltának foszlányaiba burkolt fele, de a másik, a Vámpír, érdeklődve figyeli a jelenséget.* -Én sem… De akkor ki vagy mi? És miért? *Sok a kérdés, de sajna nem érkezik rájuk válasz. Valóban ajándék volna? Ugyan miért ajándékozná meg őket a Sötétség? A Bíbor Király… Nos, utálja Ewoletet, ezért őmiatta biztosan nem tehette. Még ha a mostani helyzetet is nézzük, a vámpírrá lett máguslány csupán egy mostohagyerek lesz Victorius szemében, akitől maximum a hűséget és a megkérdőjelezhetetlen szolgálatot várja el, de többet nem. Lehet nem is baj ez, legalább békén fogja hagyni. Legalább is ebben reménykedik a fiatal feleség. Férje invitálására lassan megfogja a kezét és elindulnak együtt az ajtó felé. Nem mond semmit az éhségre, csupán nyel egyet, mert valóban vágyik már egy kis vérre. Elképzelése sincs arról, hogy ő hogyan lesz képes embert ölni, de talán elég lesz ezen akkor gondolkodnia, amikor kezdetét veszi a vadászat. Olyan furcsa erre gondolnia. Vadászni fog. Emberekre. A volt fajtársaira. S ekkor kintről kellemes vérillatot hoz be a meleg nyári szellő s egy férfi hangját, ami kétségbeesést sugároz magából. Ösztönei felélednek és arra utasítják, hogy menjen ki és igyon. Azonban valami visszatartja ettől, amit talán már meg sem kell említeni, hogy mi az.* -Igen, így van. Lehet azért mondják így, mert a trónuson ülő Istennek csak a lábát tudják elérni. *Haloványan visszamosolyog, majd a hátsófelén végigtáncoló ujjaktól halk kuncogást hallat. Lassan ajtót nyitnak és egy halandó férfit pillantanak meg a küszöbön. Szinte látja, ahogy a sötétből előkúszó árnyak szinte bekebelezik a Fénylényt, legalább is próbálják elnyelni lényét. Pupillája kitágul, ahogy az ember nyakára vánszorog tekintete és meglátja a bőre alatt kanyargó ereket. Egyfajta kéjes érzés ez is, ami most felébred benne, csupán nem szerelmi szinten, hanem a vérivás terén. A vámpírizmus egyik legfőbb eleme ez, a táplálkozás, melynek módját sokszor erotikusnak vélnek, ahogy olykor magát a vámpírlétet is és a vámpírok életmódját is. Látja a férfin, sőt, szinte érzi, amit ő is érez. Félelem. Nem tudja miért, de tart a gótikus házban élő fiatal pártól, akik természetellenes pillantásokat vetnek rá és éppen befelé akarják csábítani. Legalább is Oliver próbálja behívni, de a váratlan vendég habozik. Oliver ekkor kilép a házból és Ewoletnek pislogni sincs ideje: kedvese szemben áll vele és neki kínálja a halandó vérét. Az idegen ereiben olyan gyorsan vágtat a vörös nedű, hogy a fiatal vámpírhölgy szájában még a nyál is összefut. Lassan megindul feléjük, de két lépés után megtorpan. Ahogy a férfi próbálja lefejteni Oliver vasujjait, megcsillan az ő ujján egy arany karikagyűrű. Ewolet szemeiben ekkor szintén kétségbeesés csillan és maga is félni kezd. Félni, hogy a Szörnyeteg felével való harc most fog elkezdődni és alul fog maradni.* -De… Családja van… Felesége… És talán gyereke(i) is. *Nyöszörgi halkan, ahogy a gyűrűt nézi. Torkát ismét kaparni kezdi a maró vágy, a vágy az emberi vér után és nyúzni kezdi kissé érzékeny idegszálait is. Tétovázik. Nem tudja mit csináljon. Oliver úgy nyújtja neki, mintha valami ajándék lenne és talán az is ebben a helyzetben. Egy ilyen ajándékot pedig nem lehet csak úgy visszautasítani. Pedig nem akarja megölni a halandót. Szinte látja maga előtt gyászoló feleségét, aki oly keserű könnyeket hullajt szerelme koporsója felett, amilyeneket még soha életében. Aztán lehet olyan mély depresszióba esik, hogy öngyilkos lesz… Innia kell. Muszáj. Ismét megindul és egy szempillantás alatt az idegen előtt terem, szinte letámadja szerencsétlent. Beletúrva annak hajába megmarkolja hajszálait, ezzel biztosítva, hogy nehogy elmeneküljön. Másik kezével megragadja a vállát és, ha Oliver elengedi a férfi torkát, akkor pengeéles fogait belemélyeszti az eleven húsba. Halk nyögést hallat, ahogy a meleg vér beletódul szájába és egész lényét elönti egy rendkívül kellemes érzés. Szinte megrészegíti ez az élmény, teljesen nekisimul a halandónak –már amennyire azt nagy hasa engedi-, és térdre ereszkedik vele, ahogy az egyre jobban gyengül karjai között. Vajon mi járhat most a fejében? Élvezi, ahogy egy vámpír érzéki ajkai cuppannak nyakára és isszák ki kéjesen belőle az életet? Vagy szenvedne és erejének utolsó cseppjét is arra használja, hogy valahogyan túlélje ezt a találkozást? Kapálózik egy darabig és próbálja magától ellökni a nőt, de mind hiába. Hamar feladja. Ewoletne azonban eszébe sincs megölni őt. Hiába a mámoros érzés, észnél kell lennie. Úgy tervezi, hogy megvárja, amíg áldozata elájul és azután rögvest abbahagyja a táplálkozást. Igen, így kell cselekednie. Túlságosan is beleéli magát a másik feleség helyzetébe, aki valószínűleg örök bánatba süllyedne, ha férjét holtan vinnék hozzá. Körülbelül egy perc után azonban szörnyű dologra döbben rá: a fő nyaki ütőérből iszik. Ekkor zihálva emeli el száját áldozatától, aki immár holtan zuhan a földre. Szemei üvegesen merednek a kátrány égboltra s most már egy csepp vér sem csordogál testében. Kiitta belőle. Nem volt elég óvatos, nem figyelt eléggé és ezzel egy ember halálát okozta. És ez az, amit meg kell majd tanulnia: felelősségérzet és válogatás nélkül gyilkolni a saját léte érdekében. Térdelve bámulja kétségbeesetten a mellette fekvő holttestet, majd lassan sarkára ül és a kezeire emeli szürke szemeit. Megölte. És már nem tudja megmenteni. Ki tudja hány más ember életét tette tönkre ezzel. Ez a férfi többé nem tér már haza. Sose látja többé a felesége, ahogy ő sem láthatta többé szeretett asszonya arcát, még mielőtt egy másik elragadhatta volna őt tőle, önző módon, hogy saját szomját csillapíthassa. Kezei lassan a hasára csúsznak. Valami meleg, nedves dolog csorog végig a lábán. És egy minden eddig érzett kínnál hatalmasabb fájdalom a méhében. Elakad a lélegzete egy pillanatra, majd maga is a földre zuhan, szerelme nevét sikoltva torka szakadtából. Egész teste görcsbe rándul s már látni is lehet, hogy valami átlátszó, vízszerű folyadék folyt végig rajta. A magzatvíz… Amit vér vált föl. Ömlik belőle, patakzik, hatalmas tócsát képezve Ewolet köré. Lassan elveszti az eszméletét is, tagjai elernyednek, törzse azonban még mindig görcsösen rángatózik. Könnyes szemeivel Olivert keresi, de szinte már csak a homályt, végül a feketeséget látja. Urrá lesz rajta a félelem. Úgy érzi, mintha másodszorra halna meg. S ebben a tudatban esik össze végleg a macskakövön s csak remélheti, hogy megkönnyebbülve fog magához térni egy gyönyörű kisbaba társaságában és nem pedig végleg fogja elhagyni ezt a világot. Nem akarja végignézni családja, a férje és a kisfiúk(?) gyászát. Nem, annak még nem jöhetett el az ideje. Még nem. Nem szabadna rettegnie. Élni kell, küzdeni... És megszülni a gyermeküket.*
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Pént. Nov. 01, 2013 8:58 pm
*mérgezően kék tekintetével újra és újra felfalja kedvesét, eme új lényt, melyet saját maga teremtett. Vagy csak vissza adta a Sötétségnek, ahová tartozik. Még sem feledve önös célját, gengszermódra* - A világ összes ideje a rendelkezésedre áll. Többé nem szab korlátokat. *jegyzi meg hitvese szavaira és szenvtelen félmosoly jelenik meg túlsgosan hibátlan arcán, míg Ewolet arcát megcirógatja. Bőre immáron oly hűvös, mint férjéé* - Most már látod, igaz? Látsz teljes valóban. Úgy, ahogy halandó szemeid nem láthattak, elfüggönyöztek. *hangszíne nem keserű és nem is gunyorosan ujjongó mikor az ifjú vámpír lesüti tekintetét, mindez a jelenük, az egy és örök igazság* - Meg kell tanulnod elfeledni mások sorsát, önzőnek lenni. Ha örökké a mások szenvedésein töprengnél, széttörnél mint a porcelán. El kell hát felejtened, a saját épelméjűséged érdekében. Velem vagy, immáron örökké együtt vagyunk, még a halál sem választhat el, csupán még inkább összeköt. Az életünk pedig, ma chéri, sosem lesz unalmas, hidd el. Addig kényeztetlek amíg az érzékeid fel nem adjak és nem könyörögsz, hogy hagyjam abba. *kacérrá válik jellegzetes mosolya, homloka szinte összeér Ewoletével ahogy közelebb lép és jobbjának hüvelykjével cirógatja a puha női orcát. Kedvese naív, ha azt hiszi vámpírként unatkozni főleg. Hogy férjes asszonyként unatkozni fog. A 21.századi modern sztereotípia ellenére cseppet sem unalmas vagy kellemetlen a házasélet, főleg nem vámpíréknál. Egy nagyon különös, régi nemesi vámpírcsaládba házaosdva, ahol oly sok a piszkos titok, hogy egy vámpíröltő sem lenne tán elegendő a felderítésükre* - Sosincs vége, az élet egy harc, embernek, vámpírnak. Nincs többé az Ember Te vagy a Szörnyeteg Te, hiszen ez...az egész, mind a kettő, vaslójában egy és ugyan az. Egyazon személy, te magad. *súlyos szavak ezek s paradox jellegűek, még is félelmetesen igazak. Komolyan néz most neje szemébe, felnyársalva a cián íriszre és az igazságra akár gébics a zsákmányát* - El kell fogadnod önmagad. A megújult önmagad, ami talán...valójában mindig is voltál, valahol a belső-homályban. De én segítek. Dr.Dunkelfreud segít. A szüleim segítenek. Nem vagy és nem leszel többé magad, magányosan. Az egész Sötétség vált a családoddá, minden árny. Az embernek nem kell harcolnia a bestiával, csupán tükörbe kell néznie és megéri, hogy az az önnön tükörképe. Akivel értelmetlen lenne harcba szállni. *magyarázza kellemes, mély hangján franciás akcentusával. Mindúntalan símogatva kedvese arcát* - Nem veszíthetsz...nincs harc, ha lenne is, mind a két fél Te magad vagy. *lágy, érzéki francia csókkal pecsételi meg az ajkát elhagyott szavakat, összeolvadva, akár a nászban* - Te ilyen vagy, Ewolet. Ez vagy te. Nem lehetnél olyan (vámpír) mint én vagy más (nemes). Ti mások vagytok, hasonlóak hozzánk, még is a szellemetek emberi, egy sötét fátyollal. *nem kell szerelmének megváltoznia vagy teljesen átalakulnia (személyiség szintjén), bár mivel a két oldal között született, kissé biztosan más a helyzet mint egy egyszerű Fénylény áthozásánál a Sötétség oldalra* - És a kívánságod számomra parancs volt. *csupán ennyit fűz hozzá felesége zaklatott szavaihoz, telt érzékien telt ajkaihoz emelve a fiatal nő jobb kézfejét és csókot lehelve rá, mindvégig a hamuszürke szemekbe nézve. Majd a borospohár darabokra hull, Oliver a szilánkokat kiszedi, kicsókolja és elmondja azt amit mond. Amiről asszonya úgymond tudott, még ha nem is beszéltek róla. Még sem érezhette át sosem ennek a súlyát, talán nem is akarta. Éppen ezért nem véletlen, hogy erre most rámutat* - Pontosan ezért mondom, mon amour. Hogy tudatosodjon benned. Hogy mások halála és még annál is keserűbb szenvedése az, ami az életszínvonalunkat biztosítja. Nem csak rosszfiúk és dörzsölt gazemberek, ó, dehogy...gyerekek, asszonyok és kamaszok. Ugyan arra a sorsa jutnak. Ugyan úgy fizetniük kell. Ugyan úgy bűnhődniük kell. Ugyan úgy...megölöm őket vagy megöletem őket, ha tartoznak. Ha azt akarod, hogy tiszta lapokkal játszunk, bele kell gondolnod, bármennyire is fájdalmas. Egyszer, utána elfeledheted, de addig nem. *kegyetlen és véres az élet, a kényszer, az üzlet és az alvilág. Ewolet az igazat akarja, de így Oliver nem kímélheti. A saját kívánságára. Össze kell törnie, legalább egy kicsit, hogy az akarata teljesülhessék, majd újra összerakni és gondot viselni rá. Hiszen ez egy férj dolga, nemde? Megfogja Ulliel-né kacsóját és vezetni kezdi az ajtóhoz, az első áldozathoz, aki ezüsttálcán kínálja vénáit az éjszaka gyermekeinek* - Nem feltétlenül kell megölnöd. *hozzáfűzi, így kell tenni, még ha tudja is, az újszülöttek mindig ölnek. Képtelenek az önkorlátozásra ha vér éri az ízlelőbimbóikat. Kiérve az utcára a halandóhoz, a sorsa megpecsételődik, a ház ura elkapja mint a vadat, felkínálva szíve hölgyének. De valami közbeszól, a megcsillanó arany karikagyűrű. Az áldozat hevesen bólogatni kezd a ház úrnőjének szavaira, már amennyire tud a férj markoló ujjai között, a szorítástól* - Ő halandó, valamiben előbb vagy utóbb meghal. És ki tudja, lehet, hogy veri a feleségét. Még megváltás is lehet. Neked pedig táplálnod kell a gyermekünket, chéri. És magadat. Hogy életben maradj(atok). *érvel rögtön nejének, a kocka viszont már rég el lett vetve az ifjú asszony fejében, szavak ide vagy oda. Feltépi a férfit mint egy állatot. Oliver pedig elengei, hagyja és gyönyörködve nézi ahogy Ewolet visszaadja a Földnek azt, amit létrehozott. Felemelő és érzéki látvány, már-már eufórikus szerelmesének látványa amint első vámpíri vacsoráját költi, véresen, az ő véréből lett és az ő szerelmétől fűtött szépség. Ekkor azonban valami elromlik, a meghitt gyilkos pillanat vérbe torkollik, nagy-nagy vértócsába. Csakhogy nem az ember kiömlő fluidumáéba, hanem a szerett hölgy sötétlő vérébe. A férj tekintete elkerekedik, fekete pupillája ahelyett, hogy szűkülje olyannyira kitágul hogy kátrányszínre festi a bűnkék szemeket. A másodperc töredéke alatt ugrik oda, szerencsére karnyújtásnyira levő feleségéhez. Ahogy esik, el is kapja, landolva vele a vértől mocskos macskaköveken* - Ewolet, Ewolet! Maradj velem, itt vagyok! *kiálltja kedvese fülébe kétségbeesetten, de az elveszi eszméletét. Oliver azonban nem. Szélsebesen forognak a kerekek a fejében, egyik kezével a zsebében túr a telefonja után, már nyomja is az egyik gyorshívót: Dr.Moreau-t, a szülészorvost* - Dr.Moreau! Azonnan jönnie kell! A feleségem elájult, elment a magzatvize....de nem csak az. *hadarja az orvosnak, az utolsó mondat végét elharapva. Kinyomja a telefont, visszacsúsztatja a zsebébe. Felemeli Ewoletet, a két kezében, mintha csak Hannibal Lecter vinné éppen az újul Clarice Starling-ot. Csakhogy Clarice lábszárán nem folyt végig vörös nedű. Nagy,kövér cseppekben zuhanva alá. Fel, az emeletre, véresen jelölve meg a szőnyeget, amerre haladnak. Egyenesen a szobájukba viszi, szerelmi fészkükbe. Óvatosan. Úgy sincs értelme siettségnek, minden a doktoron múlik. Felér, lerakja az ájult Ewoletet az ágyra, féltérden mellette, elsimítja a hajat a szeméből. Oliver mindig is higgadt volt, olyan gyorsan nyerte vissza hideg fejét hogy az szinte félelmetes. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne aggódna. De nem tehet semit, várnia kell.
Dr.Moreau: *Felveszi a telefont, érti mit akar mindezzel Oliver mondani, a vér patakokban folyhat az asszonykából. Fel is kapja a táskáját és az összes vámpíri gyorsaságát összeszedve siet az Ulliel birtokra. Nem bajlódik csengővel, berúgja az ajtót és rohan fel, a vérszagot és foltokat követve. Benyit a hálóba. Nem habozik, odasiet. Megnézi Ewolet arcát, szemeit, testhőmérsékletét, villám gyorsan mindent. Pulzus, majd a gyermeké és hogy mennyire tágult ki* - Meg kell indulnia. Most. Nem biztos, hogy van időnk. Ha nem kel fel pár percen belül...Oliver, akkor fel kell vágnom. Itt és most. Nincs eléggé kitágulva.
*Oliver ahogy meglátja az orvost, feláll és Ewolethez engedi, hátrálva kicsit, hogy ne zavarja. Hallgatja Dr.M. szavait* - Tegye amit jónak lát. *mondja, majd némi hallgatás után hozzáteszi* - Ha a feleségemnek baja esik....remélem tudja hogy nem engedhetem haza? *kísérteties a hangja, túlvilági, túlságosan az ahhoz, hogy eszelős legyen. Ekkor a doktor valami nyilalót érezhet a jobb bokáján: Mintha a semmiből jött volna-valószínűleg az ágy alól és nem a semmiből-, egy termetes fekete gomoly, villódzó cián szemekkel, akár a gazdája. Fújtatva enegi el Dr.Moreau lábát, pofája enyhén véres ahogy az ikrába harapott. Noctis, a házikedvec, ki más?*
Dr.Moreau: *Ullielre néz, egy röpke pillanatra mikor a fenyegetés elhangzik. Nyilvánvaló, hogy ne a gyereket mentse ha arra kerülne a dolog, hanem az asszonyt, még ha nem is lehet több gyerek, hiszen az immáron a természetben "halott"* - Ismerem a családotokat, ifjú Ulliel...de ahelyett, hogy gyötörnél, inkább a nyugalmamat biztosíthatnád, hogy a lehető legjobb tudásomat tudjam nyújtani a feleségednek. *kis szünet és Ewoletre pillantás után még fűz pár szót Oliverhez, ekkor érzi a szúró fájdalmat és felszisszenve néz a földre: a macska-nem,több mint macska-,a kis négylábú szörnyeteg harapta meg. Egy idézet jut az eszébe, valami régi ponyvaregényből...már el is felejtette hogy ilyet is olvasott, de most felötlött az agyában: "Kezdjük azzal, hogy Church igazából nem is macska már. Macskának látszik, macskaként viselkedik, de valójában mégsem több hitvány utánzatnál. A többiek erre persze nem jönnek rá, de azért megérzik." De nem szól semmit, most nem ez a fontos.* - Menj ki fiam, jobb lenne mindőnknek. Had végezzem a dolgom. *őszintén beszél, ezért némi habozás után Oliver,bár nem örül neki, elhagyja a szobát, becsukva maga mögött az ajtót. Nem tehet más, csak fel-alá járkálhat a folyosón, összefont karral. Miközben bent, Dr.M. még vár pár röpke percet, ha addig nem tér magához a kismama, előveszi a szikekészletét*
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Márc. 22, 2014 10:06 pm
*Valószínűleg ártatlan, sűrűn pillogó bociszemekkel tekintene szerelmére, hiszen annak szemei szinte felfalják ezekben a percekben. Arca viszont továbbra is rezdületlen, csupán egyszer-kétszer tekint félre egy pillanatra, mert női mivoltából fakadóan azért nem bírja teljes mértékben állni ezt a helyzetet. Halovány, kedves mosoly jelenik meg szája sarkában, ahogy arcát megérinti a hideg kéz. Beledönti fejét férje tenyerébe, finoman megráncolva homlokát s ezüst íriszeire redőt húzva, mintha szörnyű fejfájás gyötörné és a hideg enyhítené ezt a szenvedését. Saját kezét pedig Oliver kézfejére helyezi, mintha segítene támasztani a nehéz koponyát.* -I-igen... Mintha ugyanazt látnám, mint régen és még sem... *Motyogva mered a földre, mintha a véres padlóról olvasná a megfelelő szavakat.* -De én nem tudok ilyen önző lenni, hiszen ismersz... Mindig is érdekeltek mások, sose tudtam nem törődni velük. Félek, hogy sosem tanulom meg azt, ami a vámpírléthez elengedhetetlen. Nem tudom, hogy mennyire látszik vagy sem, de az épelméjűségemet már rég elvesztettem. Ajjaj... Akkor készüljek fel arra, hogy kínozni fogsz? *Szinte látja maga előtt, ahogy a "jóból is megárt a sok" értelmében majdhogy elájul a túl sok kényeztetéstől. Viszont ez a kép elindít benne egy gondolatot, mi szerint mennyiben lesz másabb a házas életük, mint eddig? Abban ő maga is biztos, hogy egy unalmas percük sem lesz, de vajon mi a helyzet az intimebb dolgokkal? A vámpírok igencsak szenvedélyes és túlfűtött bestiák, így egy halandónak szinte semmi esélye sincs elmenekülni a sem a saját, sem az ő vágyaik elől. De mi történik akkor, ha két vámpír között lobban fel ez a tűz? Egymás véréből táplálkozva átadni magukat az immáron örök szerelemnek... Nem sokat gondolkodik ezen, hisz férjurát ismerve úgy is megfogja tudni, ha végre túl lesz a gyermekük születésén és a többin. Oliver nem az a fajta, aki hagyná kihűlni a nászi ágyat. Ezen a ponton elmosolyodik egy kicsit, milyen szép fantáziaképek, amelyek egyszer valóra válnak. A valóság azonban visszarángatja a jelenbe és mosolya ismételten eltűnik, átadva a helyet a vámpíri pókerarcnak.* -Mindegy, hogy egynek vagy kettőnek vesszük, akkor sem... Akkor sem hagyhatom tombolni magam. Nem szabad! Nem akarok kegyetlen mészárossá válni. Belesajdul a halott szívem abba, ha arra gondolok, hogy bárkit is megölök. A légynek sem tudok ártani... Jaj, mi lesz velem, mondd?! Hogy fogom ezt kibírni? Miért ilyen nehéz...? *Könnyeivel küzdve mered aggódóan kedvesére, szinte epedezve várja, hogy mondjon erre (is) valami bölcset, hogy segítse meg ismét, mint megannyiszor már. Néha úgy érzi, hogy túl kevés ahhoz, hogy mindezt viszonozni tudja. Mintha nem tudna elég hálás lenni neki. Pedig Ewolet mindent megtesz azért, hogy képes legyen viszonozni mindent, szerelmével, odaadásával, hűségével és még megannyi más dologgal egyetemben. Most még is itt szerencsétlenkedik és ellentmond Olivernek, aki pedig valószínűleg jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint újjá született neje.* -Kimondhatatlanul örülök a segítségeteknek, a családunknak... De... De... *Nem bírja kimondani azt, amit akar és lehet jobban járnak, ha nem is teszi. Meg is rázza a fejét jelezve, hogy inkább hagyják a témát. Könnyei már nagyon ki akarnak gördülni a szeméből, de kezeivel gyorsan megtörli azokat. Néha utálja magát azért, amiért ilyen gyenge és érzékeny lelkileg. A harca már nem mond inkább semmit, a csókot viszonozza egy csöppet, de hamar eltávolodik kedvesétől.* -Akkor érted, hogy részben miért ellenzem az önzőséget és a bestiával való szembenézést, ugye? *Szipogva sóhajt egyet, hangja oly gyönge és lágy, mintha selyemfátylat húztak volna rá. Igazából nem nagyon vár választ a kérdésére, különben elölről kezdhetnék az egész vitát. Legyint is egyet, ismét sóhajtva, szemeinek ezüst fénye a padlón cikázik.* -Igen, tudom... S bár úgy érzem összetörsz vele, csupán azt teszed, amire kértelek. Jogosan vagy jogtalanul, de tudom, hogy én akartam. *Akaratlanul is halovány mosoly ül az arcára a kézcsókra, állja férje tekintetét, mintha a Hold szürkés fénye megvilágítaná a sötétlő tengert. Poharak törnek, szilánkok kristályos hangja csörren a földön, sötét vér buggyan elő a hófehér bőr alól... Újabb kényes téma, szerelmének munkája, amivel mindig is tisztában volt, de sose szeretett róla beszélni és nem is nagyon akart sohasem. A tudat éppen elég volt neki, de Oliver még is felhozza, hogy ezt is megbeszélhessék. Ewolet csak a fejét csóválja, miközben az apró üvegdarabokat nézi a padlón.* -Undorító egy szakma ez... *Nem tud mást mondani minderre, csak ezt. Tenni ellene nem akar, mert úgy sem tudna mit, így inkább nem egyedik újabb vitába ezzel kapcsolatban. Inkább próbálja elfogadni és megemészteni, mint ezt az egész cirkuszt, ami ezen a szép napon történt. A szellő lágyan simítja a fekete függönyt, apró szirmokat hozva be a homályos szobába. A Sötétség, mint hatalmas felhő, eltakarja a Napot, hamarabb elhozva az éjszakát Gyermekei számára. Meg is indulnak kifelé, hogy körülnézhessenek és megnézhessék, ki fia borja kiabál odakint. Pár percen belül a kínzó, maró szomjúság szörnyetege kezdi kaparászni torkát, vért követelve, méghozzá igencsak erőszakosan. Habozik, hiszen látja az idegen halandón a karikagyűrűt, családja van otthon, ami lehet szeretettel várja már haza. Most kezdi úgy érezni, hogy a harc az Ember és Bestia között megkezdődik. Nagyon úgy érzi, hogy alul fog maradni. Főleg azok után, amit Oliver mond.* -Oly keserű az ára... De a kicsiért mindent... Úgy... F-fáj... *Hogy pontosan micsoda, arra már nem jut ideje, hogy elmondhassa. Lecsap a szerencsétlenül járt férfira, aki semmit sem tehet a Halál ellen. Szinte az utolsó csepp vérét is kiszívja, érzékien magához szorítva az áldozatot, hatalmas kortyokat nyelve immáron feltépett nyakából, egyenesen a főütőérből. Érzi magán kedvese gyönyörködő tekintetét, majd farkasszemet néz vele, ahogy abbahagyja a táplálkozást. Ewolet szemei míg üvegesen merednek, addig Oliver szemét ellepi a kátrány az elé táruló látványtól. Ekkor azonban minden elsötétül, az ifjan lett halott összeesik a testét elöntő kínzó fájdalomtól. Valami megmoccan benne... Vagy valaki... Tompa zúgás csupán férje kiáltása, majd a csend veszi át a hatalmat. Fogalma sincs mi történik vele a következő percekben.
***
Olyan gyorsan pattannak fel szemhéjai, mint eddig még soha. Alighogy magához tér, túlvilági, kísérteties hangon kezd ordítani, mint egy megveszett vadállat. Pengeéles szemfogain megcsillan a rájuk tapadó, vörös nedű. Szemgolyói kiguvadnak, véres könnyek patakja csordogál végig az arcán, az egész teste görcsbe van, s csak tajtékzik, visít... Iszonyatos fájdalmai vannak. Sose érzett még ilyet azelőtt. Pár másodperc múlva realizálja csak, hogy hol is van pontosan és ki is áll mellette, egy szikével a kezében.* -MENTSE MEG!! NE HAGYJA MEGHALNI!! *Kiabál teljes erejéből Dr. Mureau-ra, miközben eluralkodik rajta a félelem. Mintha az egész dereka le akarna szakadni bármelyik percben, a vérzés még mindig nem apadt el odalent és érzi, ahogy egyre gyengül. Mintha másodszorra ölné meg valaki ezen a napon és igazából ez is történik valamilyen szinten. Bár a gyermek nem tehet róla, nem szánt szándékkal teszi mindezt - és ez egy lényeges különbség. Egy pillanatra visszafojtja az ordítást és ismét a doktorra néz, aki előkészül a szüléshez.* -Ha... Ha engem ment helyette... Ha túlélem maga miatt, de ő nem... A fejét is letépem, HALLJA?! *Újabb görcs és fájdalom hasít a méhébe, ismét felsikolt s erőlködni kezd, próbálja segíteni a baba útját kifelé. Nem tudja, hogy ki van-e eléggé tágulva hozzá vagy sem, de nem tud mást csinálni. Ha a doktor ügyködik is közben valamit, bármit odalent, észre sem veszi, mert minden gondolatát és érzékét arra összpontosítja, hogy megszülje a kicsit. Kezd nagyon gyenge lenni a vérveszteségről, a hallása ismét tompulni kezd, így ha beszélnek hozzá, nem sok eséllyel hallja azt meg. Nem tesz mást, csak nyom, maradék erejét is bevetve. Jó pár perc telik el, mire a hirtelen megkönnyebbülés zsiborgató érzése fut végig egész testén. Sírást vél hallani, bár nem biztos benne. Megszületett. Látni akarja, most azonnal. Próbál felkönyökölni, de az izmai még mindig pattanásig feszültek, mozdulni is alig bír. S a rémálomnak még nincs vége. Ismét ordítani kezd. A vér ismét patakzik, mint a szeméből, mint odalentről. Mi történik? Miért fáj a méhe még mindig? Csak nem...?* -Lehetetlen... *Leheli ki hirtelen, majd szemei fennakadnak és ismét a sötétségbe zuhan. Egy jó darabig nem is fog felkelni, ki tudja meddig nem. Talán sohasem, hisz olyan szintű kín markolja és annyi vér távozott a szervezetéből, hogy lehet teljesen kiszárad. De gyermek él... A gyermekek... Mert ketten vannak. Most már tudja. Fogalma sincs hogy történhetett és miért. De ha ők jól vannak, akkor a többi már nem számít. Még a halál sem. Nem így szeretett volna elválni szerelmétől, de lehet a Sors akarta így. Ha viszont túlélik mindannyian s egy család lesznek, az maga lesz a legnagyobb boldogság, amit csak egy magafajta vámpíranya csak eltud képzelni.*
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Pént. Ápr. 04, 2014 10:14 am
(I'm comin'...)
*Deliriumi kinok, hosszú, végtelenül csörgedező patakban folyik alá a vörös nedű a sötét selyem ágytakaróról. Nem...bibor. Folyik, terjeszkedik akár a mérges kórság, ellepve mindent és karmazsin fátylat teritve a fiatal vámpir kimerült tekintetére. Mert van ami akkor jön, mikor nem számitunk rá. Mert akkor kell jönnie. Mig világ a világ. Izzó veres kristálygolyók villanak a mély sötétségben a súlyos bársonyfüggöny mellett. Mintha mindig is ott lettek volna. Vagy csak most jelentek meg? Káprázat-e csupán? Halk, kisérteties kuncogás. Ez a hang, amit Ewolet hall túlságosan ismerős ahhoz, hogy összetévessze bármi mással. A rubingolyók egy arcba foglaltak, mint a legátkozottabb ékkövek. Kirajzolódni látszanak a márvány vonások. A széles mosoly. Mintha nem lenne senki más rajtuk kivül a szobában. A levegő akár Szibériában* - Hát nem megmondtam, gyöngyöm? *kérdezi a varjúrekedt hang és lassú, ó, fájdalmasan lassú léptekkel közeledik. Olyan, mintha a test most állna össze atomjaiban a sötétségből. Mignem egészen fölé nem magasodik, mint a halálos árnyék* - Nemde? Megmondtam...mikor először találkoztunk... *mikor már egészen közel hajol, leül a feje mellé az ágyra* - ...hogy úgy is az enyém leszel. *a sátáni vigyor kiszélesedik, feltárva a túlságosan kirivó agyarakat. Baljával átnyúlva a párnák habja között, az asszony távolabb eső arcát simogatva karmaival* - Ha az övé vagy....akkor valójában az enyém. *kuncog, ó, igen, mi sem szórakoztathatná jobban a világok megrontóját és pusztitóját?* - Szentelt viz...sem segithetne rajtad. *suttogja gúnyosan a lány füléhez hajolva, de végig a szemeibe nézve, a hamuiriszekben hamperegve s kiégetve őket a vörös parázsgolyókkal* - Ezer meg ezer hadsereg sem védehetne meg tőlem...egy férjurad sem, az átalakult, túlerős lényed sem. Az apád sem. *sorolja, lassan, mintha egy örökkévalóságig tartana. Még sincsenek egyedül? Valakik ott vannak. Az ágy végében állnak, többen vannak...* - Tudod...nekem igazán nem kell a pénzed, nem kell újonnan szerzett koronád. Mert...azért jöttem, hogy porig égessem a kis szent világodat, féltve őrzött, ó, jól tudod te,hogy bűnös királyságod. Tudod, igaz? *ismét-netán továbbra is?-kuncog* - Szentelt...viz...sem. *nyomatékositja, vajon miért? Oh, miért?* - Nincs olyan folyó, nincs olyan zuhatag vagy tó....ami kiolthatná, megfékezhetné ezt a tüzet. *magyarázza, keserves gyengédséggel cirógatva tovább. Valahol a távolban gyermeksirás? Talán nem* - Hét Ördög, hát nem látod? Körülvesz... *az ágy lábánál hét árny áll. Most már egészen kirajzolódik az alakjuk, hosszú s rövid hajak, páncélok és izzó szemek. Gunyoros mosolyok. Közelednek. Egyesek megkerülik az ágyat, mások ott maradnak s csupán karjukat fogják össze* - ...a házadban, a menedéked fedele alatt....nincs ajtó, nincs béklyó ami visszatarthatná. *egy férfi az ágy végében összekulcsok karokkal mellkasán, egy nő nehezedik fél karjával a Király vállára, egy másik Ewolet baljához ül le, a harmadik az ágy végében. Egy másik férfi az ágy másik lábánál ácsorog, kettő pedig a nők mellett. Iriszeik akár a macskáé az éjben, gonosz fényességet hozva* - Tudod, már halott voltál mikor felébredté. És halott leszel mielőtt felkel a nap. Mielőtt véget ér a nap. *sóhajt halkan, az alakok alig rezzennek. Túlságosan hasonló arcok egymáshoz* - Az enyém voltál, vagy és leszel, ma chéri. *suttogja kinzón és egy röpke pillanatig mimikája és hanglejtése túlságosan hasonlit a szeretett férfiéhoz. És a Hét Ördöghöz* - Ők is az enyémek. Tudod, hogy az enyémek. Bűnből fogantak, vérben fogantak és születtek. Nem...nem veszem el őket tőled, miért is tenném? Hiszen én előttem áldozol a létezésükkel. Minden egyes lélegzetvételükkel. Minden egyes korty vérrel, ami a torkukon lecsordul. Ők az enyémek. Belőlem származnak. Ahogy most már te is. Hiába...ó, hiába próbált a Fény távol tartani, nincs annyi szentelt viz...nincs senkinek...mert ha valamit elhatározok, azt véghez is viszem. *nem pislant egyetlen egyet sem, mereven merednek a gyilkos s hipnotikus szemek* - Azt hitted te akartad igy? Nem...azt hitted ő akarta igy? Ugyan, dehogy! Azért akarta, mert én akartam....akartalak....ellopni a Világosságtól. Elszakitani...szétzúzni (ezáltal) még egy ezüstláncot, még egy támpillért... *kacag, hangosan és velőt rázóan, még sem veri vissza viszhang vagy sötétség*
- Ők tartanak engem életben. (Ti tartotok engem életben.) Azok tartanak engem benn. Amig a falakat le nem döntöm. Amig rabszolgámmá nem teszem sziveteket. És ők majd elveszik a lelketeket.
*Ez egy dallam, egy csatakiálltás, egy szimfónia. Gyilkos hét hahota. Akkora egészen közel húzódnak a rémalakok, s ki hol éri, markolja a védtelen testet. Mintha előbb az egyik nő még pólyát tartott volna, mostanra mind oda sereglett. A bal kar emelkedik, egy nő a csuklóba mar, de akkor a felkarba egy férfi. Nem maradhat szabad a jobb sem, az eddig a Bibor Király vállára nehezedő, hosszú hajú nőszemély kapja el s álltában vonszolja ajkaihoz. A jobb lábát pedig egy férfi kéz emeli a magasba, mint valamiféle trófeát, hogy kiharapja a lábikrát. Öccse inkább az ágyhoz szoritja le a balt hogy úgy csókolja ki belőle az életet cseppenként. Ó, de csúszik felfele-lefele a selyem ágytakaró, a száraz vértől mocskos, mészfehér combok sem menekülhetnek, ott, ahol az ütőér hosszasan fut végig a combon. Karmok mélyednek bele mindkét lábon a húsba, az a nővér aki eddig az újszülötte(ke)t tartotta, most csupán a puha combot markolja és fogait már bele is fúrta. Ahogy a legidősebb báty, ama leány ikerbátyja a bal comb belső feléből issza azt, amit a sötétség egybekötött. Óramű pontossággal, egyszerre esnek a fiatal arának. De nincs vége. A Király, mind közül a legkegyetlenebb, egy utolsó mosolyt küld még felé* - Az enyémek. Nekem szülted őket. De én adtam őket neked, úgy hogy örökké...örökké emlékeztesselek - de ez a szó mintha "büntesselek"-nek hangzana. *s ekkor, megemelve a finom és törékeny női állat, odahajol Ewolet torkához s ajkai éhesen elnyilnak egymástól.
"De ím, egy csúszó rémalak, Mint vérpiros gomoly, Előgyürűz a szinfalak Magányaiból. Jön! - jön! - és a bábok soka A Csúszók étke lesz. Sír a szeráf: férgek foga Emberek vérével veres." - E.A.Poe*
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Ápr. 05, 2014 3:15 pm
*neje hangja mint a lágy csengőszó...érzi a súlyt a tenyerében. És nem szól semmit. Oliver és Ewolet, mint Árny és Sötétség, kéz a kézben, éjszakákat tudnak átbeszélni saját, burjánzóan vad és véres világukban, olyankor Oliverből folynak a szavak, mint az élet (fekete) kristályvize. De Oliver olykor nagyokat tud hallgatni. Némán. Mikor Szörnyeteg éber. A harmadik szem nyitott. Ez a paradox tulajdonsága is azok közé tartozik, melyek kilométerekre taszitják az emberléttől. Csak néz és a cián iriszek mint tengerkék üveggolyók s mögöttük csupán az éter. Vajon van-e lélek vagy bármiféle szellem azok mögött az üveglencsék mögött vagy ez a privilégium csak az embereknek adatik meg? Senki sem tudhatja* - Mikor a tét az életbenmaradás...nincs ész érv, ami ezt az elemi önfenntartó ösztönt elnyomná. *szavai ismét selymes pengeként hasitanak, egy lassút pislant, ezen kivül tekintete merev* - Nem kell félned. Itt vagyok, mon amour. És itt leszek. A végső szentségig...a burjánzó gyomvirágokig. A világok pusztulásáig. De az még messze van. Hosszú évszázadokat töltünk még el együtt. Te és én. A korokon át. Még fiatalok vagyunk, friss házasok. Előttünk az élet. És a kis denevérünk előtt. *nyugtatja meg kedvesét, megcirógatva az arcát majd Ewolet gömbölyödő hasára téve a kezét. Türelmes, végtelenül türelmes lény, ahogy azt asszonykája is tudja. Siron túli a nyugalma. Hüvelykjével eltöröl pár csepp könnyet és a nedves pillákra csókot ad* - Az egész világ az. Ez a természet rendje. Nincs mit szégyellnem. *jelenti ki egyszerűen és határozottan. Az események felgyorsulnak, Oliver a hálószoba becsukott ajtaja mögött ácsorog, látszólag ugyanolyan halotti nyugalommal mint mindig. Csupán bévülről üvölt benne a vadállat, a fekete párduc. Felkapja a fejét a felesége hangjára, de türtőzteti magát és nem nyit be. Olyan önfegyelemmel fékezi magát mint amire kiskora óta a kendo mesterek tanitották. A test és szellem fegyelme létfontosságú. Főleg a szörnyetegek számára. Közben az orvos bent a dolgát próbálja ellátni. A macska,mint fekete gomoly kúszik el az egyik karosszék alá, ösztönösen rejtőzve a dolgok alá, a sötétségbe. Csak a szemei villóznak. De az a kúszó rémalak,semmilyen valaha élt állathoz nem hasonlatos...legalább is egyikhez sem, amelyeket emberek ismernek. Dr.Moreau eltépi tekintetét a gyermekek rémétől, szipogós rémálmok vadorzó megtestesitőjétől, aki a kisgyermekek ágya alatt garázdálkodik s hoz reájuk rémálmokat. Az asszony felüvölt. A vámpirszülések mindig nehézkések, nem meglepő hogy nincs olyan sok gyermeke a nemesi családoknak. Hát még ez a terhesség. Oda ugrik a vajúdó nő térdeihez, mikor ismét egy fenyegetés hangzik fel. Felpillant, de nem szól semmit. Ha a gyermeket menti, a férj csinálja ki. Ha az asszonyt, akkor meg ő. Elhesegeti a gondolatot a gengsztercsaládról-ebben a pillanatban Ewoletet is ugyan olyannak látja mint Olivert, talán mert olyan is (?),csak éppen nem tudja. Az asszony nyom, az újszülött vérből vérbe csusszan, egészen apró teste olyan jajvörös hogy pirosan izzik a sötét szobában. Apró...fiúhoz képest az. Már ekkor ráncolni kezdi a homlokát a doktor, illetve eltűnődik, hogy egy dhamyrnak vajon fel kell-e sirnia? A vámpirok nem feltétlen sirnak fel, az embereknek muszáj. De nincs idő filozofálni, a legifjabb Ullielt az ágyra helyezi és odaszalad a kismamához. Aki elájult. Gyorsan felméri a helyzetet. Még egy gyerek van. Hasit bele a gondolat. Hiszen még a méhepény sem jöt ki. Ez magyarázná a fiúcska méretét ami nem arányos anyuci pocakjával és a mama utolsó szavait. De az hogy lehet?! Nem mutatta az ikerterhesség jelét... Egy módon tudhatja csak meg: fel kell vágnia. Előkapja a szikéket és rutinosan mélyeszti a szövetbe. Igaza volta nőnek. Két gyermek volt a hasában. Kiemeli a másodikat, kislány. Megszemléli a köldökzsinórt. Merthogy csak egyetlen egy van, nem pedig kettő, amennyinek lennie kellene. Határozottan egy, aminek a vége, de csakis a legvége ágazik ketté. Sosem látott még ilyet, ezért miután a kislányt a kisfiú mellé teszi, ki is vágja és elteszi egy orvosi kis ládába. Pont varrja vissza a sebet, amikor az ajtó nyilik. Oliver lép be, a párduc széttépte a szamurájt. Arca még is ugyan olyan. Akár egy szoboré. Látja az orvost és a megcsillandó, véres cérnát. Megindul a mindennél jobban szeretett nő felé, ügyet sem vetve elsőszülötteire. Mint egy vak vadállat. Még is, mikor megpillantja a két újszülöttet az ágyon fekve, apró végtagjaikkal az ég felé nyúlkálva, véresen. Az egyik csupán a szokásos magzatburki vértől szennyes, a másikat viszont mintha vérben fürdették volna. Ami nem is áll távol a valóságtól. Az anyja vérétől veres. Mint akit megbabonáztak, a szemei a két apróságra ragadnak és minden más megszűnik létezni körülötte. Talán ezt nevezik apai ösztönnek? Megáll az ágy végében és egyszerre emelimeg mind a kettőt, a mellkasához ölelve nézegetve őket. Ide-oda cikászik a sötétben fénylő kék irisze. Picit ringatja őket, ráz egyet rajtuk, akkor a véresebb mélyet sóhajt első légvételekor, amit pár másodpercre rá követ a másik baba halk nyöszörgése amint a száján át tölti meg tüdejét elsőként levegővel, bátyjával ellentétben aki megelegédett az orrnyilásaival. Egyik sem sirdogál. Csupán két egészen halovány és lassú vöröses könny kúszik alá az arcon, de ezek a ciánkék iriszeket fátyolozzák el alig láthatóan. Nem több. Ahogy az a nagyon minimális mennyiségű sós csepp az apuka állán lecsöppen, pont a kislány homlokára, az bizony rázendit egy kiadós sirdogálásra, még ha nem is olyan hisztérikusan, amit bátyja sem hagyhat szó nélkül. Oliver ráz rajtuk egyet* - Nem tudom hogy lehet ez. Hogy ketten voltak. Csupán egy köldökzsinóruk volt a kettő helyett, sosem láttam még ilyet. A véresebb...ő az első szülött, fiú. Nyúgös volt, de amint a hugát mellé fektettem, megnyugodott. *mondja az orvos, de az asszonyról inkább nagyokat hallgat. Élni ugyan él, de többet nehéz lenne megállapitani. Olivert a történtek tudományos háttere nem igazán foglalkoztatja, odasétáll inkább alvó feleségéhez és a két nyűgös kicsivel leül mellé. Az apróságokat gondosan a mellkasára helyezi-utána olvasott, hogy ezt igy kell, állitólag fontos. Amint a kicsik stabilan fekszenek az anyukájukon, olyan egyszerre hallgatnak el, mint akik elaludtak. Oliver is elhelyezkedik és kis családja fölé magasodik Ewolet balján, hiszen jobbjánál az orvos ácsorog az ablak felől. Nem cirógatja meg kedvese orcáját, egy ideig csak nézi és nem szól. Se ő, se a gyerekek, se az orvos* - Valami nincs rendben. *szavait az orvoshoz intézi, hogy ez csupán megérzés-e vagy empátia? Oliver nem igazán szokott együtt érezni másokkal. Túlaggódás? Meglehet. Viszont Ewolet most már nem csak a felesége, de a Fiókája is. Vér a véréből. Nem igazán tudja milyen érzés ez, most izlelgeti csupán. Ha már tett volna ilyet, tudná hogy hasonló, empátia-szerű érzései lehetnek Fiókája kapcsán. Dr.Moreau-ra néz, aki odalép és mint a tolvaj leszed valamit a kicsikről és egy ketyerébe duga* - Meg kell néznem...a DNS-üket. Ma már tudjuk hogy a géndiagnosztikában a jövő. Minden belénk van kódolva, minden...húsz perc és okosabbak leszünk. *Oliver higgadtan mered rá majd gyermekeire és asszonyára* - A gyerekeimről beszél. Nem kisérleti patkányokról. *förmed rá olyan udvarias hangon mint aki az öltönye szinéről cseveg. Szünetet tart, de nem sokat* - Mindig áll, amit mondtam. A feleségem épségét illtően. Magának is van felesége Dr.Moreau, biztosan...megérti. *mondja egyhangúan, fel se nézve a tétlen ácsorgó orvosra. Nincs más, várniuk kell, mig a vérből fogant Csipkegótika fel nem ébred álmából*
Vendég
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szomb. Ápr. 12, 2014 9:28 pm
*Hosszú percek telnek el a néma csöndben, amely ólomként nehezedik rájuk. Kis monológja után Ewolet csak maga elé bámul, fejét férje tenyerébe hajtva. Nem száll szó, az ajkak zárva, mintha összevarrták volna őket. Nincs mosoly, mi derűsebbé tehetné a márvány arcot. Érzi magán a bűnkék fátyol mögött lapuló Szörnyeteg tekintetét. Szeretne most azok mögé a szemek mögé látni – látni, hogy vajon miféle gondolatok merülnek fel a tudatalattiból s süllyednek a feledés tengerébe. Bár a szem a lélek tükre a halandók szerint, most ez a tükör még sem mutat semmit. Ürességet lát. Vagy talán csak egy falat, ami tökéletesen elrejti a titokakt? Hiába pillant fel szerelmére, kifürkészhetetlenség fogadja holdfényű íriszeit. Bólint csupán, egyet ért kedvese szavaival. Ha létfenntartásról van szó, akkor az ösztönök veszik át az irányítást, elnyomják a józan gondolkodást. Úgy sincs már szív, ami dobbanna értük, az áldozatokért. Nincs szív, ami ebben az esetben felszólalna. Csak a Szörnyeteg van, aki előrehajt. Éles karmaiba foglalja a szívet, ha az sikoltani akar. Csak akkor engedi el, amikor szabad, amikor nem az életben maradás a cél. Máskülönben börtönébe zárja azt s elcsitítja.* -Igazad van, mindenben… Nem félek, ha velem vagy. Nem fogok, ha örökre velem leszel… És a kicsi sem fog, mert rá is vigyázni fogunk, míg a világ el nem pusztul s mi sem leszünk többet. *Összefoglalja magának a hallottakat és odabújik férjéhez egy ölelésre. Oly nyugtatón hat rá most ez a gesztus, lelkéből megmaradt foszlányai máris nem vibrálnak úgy, mint ezelőtt. Érzi, ahogy magzata megmozdul hasában Oliver érintésére, mintha ő is tudná, hogy miről beszélgetnek éppen a szülei. A vámpíri csók pedig úgy hat az idegeire, mint a kínzó fájdalomra a gyógyír. Nem szól semmit a világ kegyetlenségét illetően. Ha minden ilyen mocskos és hemzseg a bűnöktől, akkor hamarosan mindenki megfizet érte. Eljő az apokalipszis négy lovasa, az özönvíz, a perzselő futótűz, amely mindent felemészt… Csak azok élik túl, kiknek lelke tiszta s megérdemli, hogy egy új korba lépve új életet kezdjen. Vagy lehet e jövendölések csupán káprázatok, őrültek képzetei? Lehet a világ sosem fog megtisztulni a Rossztól, hanem örökre ilyen marad, mint most? Lehet ennél már csak rosszabb lesz, de sose jobb? Lehet még a híres jósnő, Seherezádé se tudná megjövendölni. Ekkor azonban minden gondolat szétreppen, mint varjúk serege és egyetlen egy dolog marad meg csupán Ewolet fejében: megszülni a gyermeküket és túlélni azt. Dr. Moreau hamar hozzájuk siet a hívó szóra és a hálószobába térve rögtön segédkezet nyújt a kismamának és a babának. Nem felel a fájdalomtól görcsölő nő szavaira. Lehet jobb is így. Nem mintha azért fenyegetőzne, mert olyan, mint a férje –gengsztercsaládból származó-, csupán rettenetesen fél, hogy meghal a kis denevér. Sose bocsátaná meg magának, ha ez bekövetkezne. Végre felsír, egy-két percre megkönnyebbül s pattanásig feszülő izmaival küzdve próbál csemetéjére egy pillantást vetni. Ikertestvére azonban nem engedi, újabb éles fájdalom hasít a méhébe és a sok vérveszteség végett a homályba zuhan. Nem érzékel semmit abból, aki kint történik. Nem hallja, ahogy Oliver belép, nem látja az arcát, amint ájult feleségére pillant, ahogy azt sem miként veszi szeretetteljesen karjaiba elsőszülötteiket. A halovány könnycseppet, ami végiggördül hófehér arcán... Nincs más vele most, csak a Sötétség és a nyugalom, a kimerültség súlya, amely egész testére ránehezedik. Legalább is azt hiszi, hogy más nincs itt. Azt hiszi nem figyeli őt most senki sem, hogy egyedül van egy helyen, ahol nem bánthatja vagy zavarhatja senki sem. Még nem tudja, hogy valójában micsoda rémálomba csöppent. Nem tudja még, hogy eljött hozzá valaki. Valaki, aki az árnyak közt lapulva nézi most őt, amint lassan szuszogva, fáradtan pillog a sötét plafonra.*
***
*Vérfagyasztó kuncogás hasít bele a levegőbe, amely nyugodt állapotából magához térve kezd vibrálni, mintha annak minden atomja reszketne attól a hangtól. Ewolet összevonja szemöldökét, finom ráncokat keltve márványsima homlokán. A bársony függöny egy résén fény hatol be, a Vérhold bíborszínű fénye, ami pontosan rá vetül, az arcára s felső testére. Tudja, hogy hol van, még is olyan másnak tűnik minden. Oly ismerős számára ez a pillanat, a hűvös lég, a feketeség… Ez a hang, amely pengeként hasít bele a tudatába. Tudja, hogy hallotta már valahol. Azt is tudja, pontosan mikor. Azon a kietlen éjszakán, amikor először találkozott minden vérszívó atyjával. Elemi félelem lesz úrrá egész lényén. Maradék vére, ami még benne maradt, úgy égeti ereit, mintha maga a Pokol tüze nyargalna végig rajtuk. Szíve nem ver többé, de bizonyára lóhalálában vágtatna, ha még élne. Még a levegő is megakad tüdejében.* -Istenem… *Nyöszörgi, torka úgy összeszorult, mintha fojtogatná valaki. Nincs bátorsága oldalra pillantani, összeszorítja szemhéjait és a könnyeivel küszködik. A kérdés hallatán emlékeke hada tör elő elméjéből arról az estéről, emlékszik minden egyes mozzanatra, tettre és szóra. Nem bírja kizárni a hangját, nem tud menekülni előle. Tehetetlenül fekszik. Kínzón lágy érintést érez az arcán, ekkor nyitja ki hamuszürke szemeit – pupillája hatalmasra kitágult, írisze csak vékony csíkban látható. Ekkor pillantja meg Őt. Mellette ül az ágyon. Ewoletet nézi hipnotikus, vérszínű szemeivel. Mosolya láttán fel is adja a futás gondolatát. Úgy sem menekülhet előle.* -Vic… Victorius… *Ahogy kileheli a Király nevét, rádöbben, hogy nem bírja elfordítani a tekintetét róla. Nem tud mozdulni, nem tud elnézni. Csak Őt látja maga előtt, ahogy egyre közelebb hajolva suttog rettenetes szavakat a fülébe. Mint ijedt gyermek, úgy néz fel rá. Tudja miért az Övé Oliver által: mert vámpír lett s minden vámpír az Őshöz tartozik, hiszen az Ő véréből fogantak mind.* -Semmi sem menthet meg Tőled, tudom… De… De miért most? *Elképzelése sincs, hogy a Király miért éppen a gyermekek születését követően jött elszámolni az Újszülöttel. Nem hiszi, hogy választ kap a kérdésére, de a remény hal meg utoljára. Árnyak gyűlnek köréjük.* -A-azt hiszem mindig is tudtam… Hogy egyszer eljössz, uram… Tudom, hogy vétkeztem. *A gúnyos kuncogástól véres csepp gördül végig az arcán és érzi, ahogy lelkének foszlányai sikoltva remegnek bele a fájdalomba. Próbálná elhúzni az arcát a jeges karmoktól, de mind hiába. Nem érti miért nyomatékosítja Victoirus a szentelt vizet, hogy miért emlegeti a tüzet, melyet semmi sem állíthat meg. Hét Ördög… Mintha Oliver is emlegetette volna őket. Ismét körbepillant, ekkor látja meg a páncélos alakokat, amint köréjük gyűlnek. Nyöszörögve próbálja magát összehúzni, de végtagjai továbbra sem mozdulnak. Mi az, amit még saját otthona sem tud visszatartani? Kérdések gyötrik, melyekre nem kap választ.* -Már… Már halott voltam? *Talán a arra utal a Király, hogy már ébredése pillanatában el volt döntve, hogy halott lesz? Oliver valóban elhatározta az orvos hívása után, hogy megöli és új életre kelti Ewoletet, de… Még is miért mondja mindezt neki a Király?* -Hogy… Hogy érted?? *Rémülten tekint a férfire, aki kísérteties pontossággal beszél úgy, mint hőn szeretett férjura. Hirtelen nem is tudja hova rakja ezt a jelenséget, túlságosan is fél ahhoz, hogy tisztán gondolkodjon. A gyermekeiről esik szó… Tudja jól, hogy őróluk. Már könyörögne is az életükért, mikor a Király kijelenti: nem veszi el őket. Megkönnyebbülne, ha nem folytatná az ősöreg vámpír monológját s a fiatal asszony szívébe újra a félelem szökik. Úgy véli érti, hogy miről beszél a Király, bár nem olyan biztos bene.* -A Tiéd vagyok, uram, de… M-mi volt ezzel a… Célod? Mit határoztál el? *A Hét Ördög kísértése és az Ő jelenléte végett nem érzi úgy, hogy valaha is fel fog ébredni ebből a rémálomból. Megkérdezi hát, hogy miféle gondolat vezérelte Őt. Tudni szeretné, ha már a végső óráját tölti itt. Úgy véli nem fog sohasem felkelni. Mereven pillant ő is vissza, mint akit valóban megbabonáztak azok a bíbor szemek.* -Ezüst lánc… Elakartál… Lopni a Fénytől? És ezért akarta Oliver is…? M-miért mondod e-ezt nekem? *Beleremeg, ahogy a kacaj pengeként hasít bele füleibe s tudatába. Közelednek. Egyre csak jönnek. Megragadják és nem eresztik. Próbálja elhúzni karját, lábát, menekülni az Ördögöktől. S ekkor, szinte egyszerre mélyesztik gyilkos fogaikat a gyönge húsba, éles fájdalom hasít hét helyről is Ewoletbe, kínzóan ég a bőre ott, ahol megharapták… Sikoltani azonban nem tud. Még mindig a Királyt nézi, szemeiből könnyek patakzanak. Hang azonban nem hagyja el ajakit. A mosoly láttán könyörgés ül ki arcára.* -Te adtad őket…? Victorius, kérlek… Bocsáss meg bűnös szívemnek… Ne büntess általuk... Ők az én gyermekeim is… Kérlek… *Álla megemelkedik és a többinél is gyilkosabb kín fut végig egész lényén, mint a méreg. Azonban nem csak fájdalmas, lágy is, mint a Halál csókja. Szemhéja elfedi fennakadó íriszeit, izmai elernyednek, ahogy az utolsó csepp vér is elfogy testéből. Úgy érzi, mintha hatalmas tenger hullámai nyelnék el. Álom az álomban talán? Lehúzzák s a feledésbe taszítják sötét, selymes habjai. Mintha moccanna rajta valami, a mellkasán. Apró testek… Szuszogás… Rezzenéstelen, de aggodalommal teli tekintetek… Ébredezik…*
***
*Szemei felpattannak, és levegőért kapkodva emelkedik ki a feledés sötétlő hullámaiből. Majdnem hogy kapálózni kezd, felül hirtelen, de karjai szinte azonnal lendülnek és mellkasához szorítanak két kicsi lényt. Kétségbeesetten pillant rájuk, sírdogálnak a hirtelen mozdulattól, amit anyjuk követett el s felébresztette őket. Hol az egyikre, hol a másikra cikáznak ezüstösen parázsló íriszei. Alig kap még mindig levegőt – ijedten tekint két oldalára. Jobbról Dr. Moreau tekint le rá, balról pedig Oliver. Utóbbi férfin állapodnak meg félelemtől, gyengeségtől és könnyektől csillogó szemei. Karjai remegnek, ahogy a kis denevérkéket tartja. Körülötte csupa vér minden s sötét.* -Itt volt… Itt volt… Te nem…? *Hirtelen elhallgat, és maga elé pillant. Biztos benne, hogy nem látta. Ha látta volna, akkor megpróbálta volna megakadályozni, hogy megöljék… Mert megölték, nem? Olyan érzés volt pedig. És még is itt van. A családja körében. Fejében még ott zúgnak a Király szavai, a Hetek gunyoros nevetése. Határozottan össze van zavarodva. Még is hol volt akkor, mikor mindez megtörtént? A tudata mélyén? A Másvilágon? Megtörtént és még sem. Itt volt s még sem... Pedig itt járt, s hogy itt járt, Ewolet tudja csupán... Ismét Oliverre tekint. Gyermekeiket szorosabban magához öleli, arcára száradt, véres könnycseppjei ismét nedvessé vállnak, ahogy újabbak gördülnek végig arcán. Egyensúlyát elvesztve dől majdnem oldalra, de nehezen megtartja magát. Oly gyenge… Azt sem tuja, hogy élő-e vagy halott. Könnyei a kicsik fejecskéire csöppen, akik még sírdogálnak, de mintha egyre nyugodtabbá válnának. Neki dől az ágytámlának és úgy ringatja őket. Szemeit elemeli férjéről, becsukja őket, fejét lehajtja s felhúzza lábait. Fáj minden egyes porcikája a sok erőlködéstől, de mintha meg sem érezné. Ami pár perccel előbb történt, sokkal nagyobb kín volt, mint bármi más, amit most érez. Reszket, mint a nyárfalevél. Lassan eluralkodik rajta ugyan az, mint legutóbb is a Királlyal való találkozás után – de ezúttal küzd ellene. Küzd, mert nem akarja megijeszteni gyermekeit; mert nem akarja, hogy Oliver még jobban aggódjon érte; mert nem akar megint az elmeházba menni kezelésre.* -Jaj, kicsikéim… Kis magzataim… *Suttogva beszél hozzájuk, ahogy dajkálja őket, nagyon halovány mosoly ül az arcára. Halott szíve, szinte megdobban, ahogy rájuk pillant. A sok rossz ellenére, ami lezajlott és lezajlik benne most is, hatalmas örömöt is érez. Megszülettek. És most ez a lényeg. Rájuk kell koncentrálnia, semmi másra. Nem szabad hagynia, hogy az őrület ismét eluralkodjon felette. Nem szabad hagynia, hogy az iménti események közéjük álljanak. Érzelmek rapszodikus hulláma kering… Könnyek cseppennek, hullanak alá… Van, ami keserű, félelemtől reszkető… Van, ami szeretettel s boldogsággal teli… Egyre csak hullanak, mint a tavaszi eső.*
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Ápr. 20, 2014 7:31 pm
"A holtak nem osztoznak. Mert ugyan kinyúlnak a sírból (esküszöm megteszik), nem a szívüket nyújtják feléd, hanem a fejüket, azt a részt, amelyik rád mered" - Stan Rice
*moccan a súlyos függöny, a szoba s árnyai vele mozdulnak-torzulnak. Hosszúkás alak lép ki a bársony takarásából és minden egyes lélegzetvétellen, amivel Ewolet Ulliel kétségbeesése nől, azzal a vérúr mosolya szélesedik* - Nem...nem az Isten. *nehezen vehető ki pontosan mit mond, miszerint "nem" vagy "nincs". Hát nem látja, hogy a lény, mely meglátogatta a félelméből táplálkozik?* - Igen...én. A kimerithetetlen kehely. Urad s királyod. *suttogja kisértetiesen és mintha valamiféle távoli, idegen nyelven beszélne, ősi rúnákat hányva a vérsűrű levegőbe. Karmos-csontos ujjai az újszülött vámpir arcán mászkálnak. Tudja,ó, jól tudja hogy képtelen eltépni tekintetét a Vér forrásától* - Tudod te azt jól. *feleli oly kegyetlen könnyedséggel és csókolni való mosolygós ajkakkal. Mereven szegezve iriszét a hamuszürke szemekbe. A kérdésre pedig egyszerűen csak bólogat, mintha mi sem volna természetes, mint hogy már halott volt* - Miért kérdezel olyat amit úgy is tudsz? Érzed... *közelebb hajol és jobbjának gyilkos ujjai a fiatal nő keblei között csúsznak felfelé, a szivéig s ott megállapodnak mintegy nyomatékositva a mindenkori király szavait* - Sok mindent. Semmit és mindent. Csak egy homokszem a gépezetben vagy az egész üvegkorpusz? A kezdet vagy a vég. A kezdet ami végül ismétli önmagát. Ami volt újra eljő. Hát nem jönnek el most azok, amik egykoron elmúltak? Nem kelnek fel régen holtak a földből? Nem remeg meg a föld és feszül s pattan a lánc? Nem hallod a távolban a fém jellegzetes hangját? A megremegését, a törését... *oly közel az arcuk hogy éppen hogy csak nem érnek össze ajkaik, ahogy Victorius az asszonynak ecseteli a dolgok mikéntjét* - Azért jöttem, hogy magam legyek tanúja. Hogy a saját szememmel lássam amint új s egyben rég ismerős utódokat támasztasz nekem. A vérleghűbb szolgálóit. Mert ők...ma chéri, sokkal inkább az én véreim, mint a tiéd, Odin alábukott, hanyatlott, kitaszitott leánya...nem fogadlak be Gyermekemnek, de az enyém vagy. A Sötétség elismer magáénak. Te pedig talán kiengesztelsz engem Velük. Majd meglátod. Meg fogod figyelni. És akkor...gyűlölni fogod őket. Mert az én arcomat fogod látni bennük. Az én vérem csorgadozik az ereikben. Bűn lesz a létük s minden mit tesznek. Amerre járnak,ott még a természet is kinyögi azt, ami egykoron éltette. Rothadni fog az egész....az egész világ körülöttük. S ő maguk, bévülről. Persze csak a világ szemében, mert az én szememben virágozi fognak. A romlás virágai. De mit fognak a Tiédben? *megemeli szemöldökét és elforditja fejét mint egy ragadozó madár. Arca komoly, lepereg róla a nő minden szenvedése és pórusai úgy szivják be a maradékot mint ember a levegőt* - Szunnyadok...s látom őket. Látom ahogy egymásba fonódnak és ahogy romlik a világ körülöttük. S újabb s újabb láncok feszülnek pattanásig...Mert ami valakinek veszteség s szenvedés az másnak nyereség s öröm. *oly mereven bámul az álmékodó szemekbe hogya vérkő iriszek szinte izzanak, lávát okádnak és taszitva szippantanak* - Azért mondom el, mert azt akarom hogy tudd. Hogy majd emlékezz a szavaimra. *nyilvánvaló mit közöl, mintha semmiség volna és egyértlemű majd egy cinikus hangot hallat* - Ugyan, sose voltál az övé, legalább is nem teljesen. Gyengén tartotta csupán reszketeg karodat. Játszi könnyedséggel kúszott a sötétség a szoknyád s bőröd alá. Combjaid közé s vénáidba. A Pusztitó Vörös Hold. *ekkor jelennek meg a rémlények és ott esnek a meggyötört testnek, ahol érik. Éles fogaikkal a húsába vájnak és az éltető nedűt szivatyúzzák belőle elevenen. Victorius harsonaszerű kacaja pedig szinte visszhangzik az éjszakában* - Hát perszehogy én? Ki más adhatta volna? Ki más akarhatta volna? Az ilyen gyermekek mások szemében a Balszerencse Gyümölcsei, rettegés s útálat ami az osztályrészük...de én, az én szememben drága utódok kik az én célomat mozditják előrébb. Hiába könyörögsz, asszony, nincs aki megvédhetne tőlem. Keresztre feszitelek általuk. Az lesz számodra a leggyötrelmesebb, ami a legkedvesebb. Képes leszel együtt élni ezzel mig világ a világ? Képes leszel őket igy szeretni s elfogadni nem kitaszitani? Ó, rajtad múlik...A bűnöd miatt. A Fény miatt. Az elmozdulás miatt. Miattam. *az utolsó szavakat szinte leheli, árnyék marad, más semmi sem mire Ewolet észhez tér, a vámpirok eltűnnek és mintha soha ott sem lettek volna. A függöny bársonya mozdulatlanul, fodrozódás nélkül pihen, rendithetetlenül*
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Ápr. 20, 2014 8:05 pm
*mélyfekete szembogár, üresen tátongo lyuk tátong a ciángyűrű belsejében. Üveges csillogás, rezzenéstelen pillantás. Olyan, amilyet egy emberi szem nem mutatna. Mert a szem csupán embernél a lélek tükre. A vámpirnál csupan üresen tátongó árok. Nem felel asszonyának, csupán pilláit ereszti valamivel lejjebb, ahogy loknis fürtjeit végigsimitják a faggyúszerű ujjak. Minden szó kimondatott, aminek ki kellett mondatnia. Immáron a vér az, ami kötelez. Egy kárhozott (vámpir)fészek, ami bűnből s éjből fakad, mig világ a világ. Tán még azután is. De ez a meghitt, véresen idilli álom rémálomba torkollik. Az árnydús kép, amelyben kettőjük eme súlyos dolgokat vitatják s újra és újra egymásra találnak féktelen vágyaikban, széttörik, akár a kristálytükör. Darabjai vörös cseppekké válva zuhannak alá, elboritva a mindenségeket. A ház ura a felesége mellett, a fiatal nő felriad, a vámpir pupillája kitágul a hirtelen mozzanattól* - Semmi baj,nyugodj meg...az enyém vagy ma chéri, nem bánthat senki. Itt vagyok. S nincs eme falak között más, csak a nyugtató sötétség... *nyugatja kedvesét, megsimitva a hátát és édesen zümmögve a bal fülébe. Ahogy hűvös ajkai a szavakat formálják, egyben csókokat lehel a fürtökre és a kihülőben levő női bőrre. Jobbjával átkarolja szerelmesét,magához húzva, támasztva és baljával a friss denevéreket támogatva anyjuk melléhez. Olyan stabilan és rendithetetlenül, akár egy örök életű márványszobor. Ewolet nem dőlhet el vagy ejtheti el a fiókáikat* - Ne húzd fel a lábat, mon amour... *finoman Ewolet térdére helyezi a hűvös tenyerét-még a takarón át is halottian hideg-, hiszen igy fájdalmat okozhat saját magának. A méha még sajog, talán jobb lenne neki fekve, gondolja a férj. Szűntelen apró csókokkal árassza el neje halántékát és arcát, ahol éri, hogy nyugtassa-csititsa zaklatott szivét s lelkét* - Igen...ők a mi kis denevérkéink. Hogy hivjuk őket? René nem egyedül érkezett...mond meg drágám, meséld el, milyen álmot látsz, milyen névvel illeted benne...? *letörli finoman szerelme könnyeit és megcsókolja a nedves és vértől mocskos arcot, mely igy is s mindenkor a legszebb női arc mind közül, a ciánkék ragadozó szemekben* - Nem szeretnéd megetetni őket? *noszogatja kedvesét, mikor doktor nagy hallgatások után ismét meszólal* - Ilyet...még sosem láttam ilyet! *hüledezik Dr.Moreau mikor a kis orvosi ketyeréjének eredményeit lesi. Odafordul a boldog szülőkhöz* - A gyermekek...75% genetikai egyezést mutatnak... *Oliver felpillant, nem éppen közönyösen, de nem is túlságosan érdeklődve. A meghitt családi pillanat és egyetlene állapota sokkal jobban izgatja mint holmi modern genetikai vizsgálatok. A vámpir túl szivós faj ahhoz, hogy bármilyen efféle eredmény nagyobb kihatással legyen kárhozott életére. Hiszen két lábon járó túlélő- és gyilkológépek* - Mint a rovaroknál? *kérdezi az orvost, de csak egy pillantást szentel neki, aztán tekintete visszatér utódaira* - Mint a társas rovaroknál! *helyesbit felvillanyozva a doki* - Hihetetlen...a társas rovarok,mint hangyák vagy méhek, egészen más életciklussal rendelkeznek, más a szaporodásuk. Más-más rokonsági fok áll fenn a kolónia tagjai között. A dolgozók között 75% a rokonsági fok, azaz nagyobb mint szülő-utód vagy testvérek esetében, ami csak 50%. Ez igaz a kétpetéjű ikrekre, ők lehetnek ellenkező neműek. Az egypetéjűeké 100%. Tehát...ez a 75% az, ami biztositja hogy önfeláldozó módon, önzetlenül segitség egymást. A nagyon magas rokonsági fok miatt. Értitek? *pislog belemerülve és köezelebb lép* - Nem tudom ez emlősök révén hogy lehetséges, sose láttam ilyet. De...azthiszem nagyon ragaszkodni fognak egymáshoz. Bármit feláldoznának egymásért. Mint...nem is tudom. A méhek? *vállat von, szöszmötöl az eredményekkel* - Sok vérre lesz szüksége a kismamának. És pihenésre. A kicsiket úgy táplálja, ahogy az ösztönei súgják. Dhampyrok révén nem tehetünk mást. Magatokra hagylak titeket fiatalok. Ha bármi gond adódna,hivjatok. Rendszeresen jövök majd. *azzal megvizsgálja a kicsiket és távozik*
[/color]
Lola C. Ulliel
Faj :
vámpír
Kor :
27
Családi állapot :
Kapcsolatban
Születési idő :
1997. Mar. 17.
Hozzászólások száma :
50
Tartózkodási hely :
Apja körül
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Csüt. Júl. 09, 2020 6:27 pm
Oliver
&
KicsiRipper
Nem kell Sherlocknak lenni ahhoz, hogy bárki könnyűszerrel kikövetkeztesse, hová vezet második utam. Mert talán tartozom egy magyarázattal, mert tealán meghallgat. Talán. Mintha lenne más választása, hisz ha ő nem ismer, akkor aztán tényleg senki. Sose volt testvéremként tekintettem rá, s pont ezért irtottam még a csíráját is a gondolatnak a szüleiből. De sejtem, fiúkkal is közölték, ami akkor a fejükbe pattant a remek ötlet. Tűnhetek most bármennyire hálátlannak a szemükben, nem érdekel. Ragaszkodom a szabadságomhoz, ahhoz is, hogy én döntsem el, ki szegődhet mellém, hiába tudom, Olivernek nem okozna gondot elviselni egy ilyen szörnyeteget. Épp csak a birtokra tévedek be, épp csak annyira, hogy ő megérezze a jelenlétem, de gyermekei nyugalmát semmiképp ne bolygassam meg. A vastag fa törzsének dőlve várok... rá. Éjszaka van már, én meg teljesen kielégült, és boldog a jóllakottságtól. A napszemüveg is csak dísznek van rajtam, hisz nincs az a sötétség, ami mögül ne látnék tökéletesen.
Egy fekete bársonykanapén fekszik a nappaliban. Minden sötét, pusztán egyetlen fekete viaszú gyertya ég a dohányzóasztalon. Valamivel távolabb egy barokk stílust idéző komódon bakelitlemez forog, belőle pedig angyali hang száll fel, körbe járva a szobát. Mindeközben Oliver az egyik kedvenc novelláját olvassa, A fegyencgyamatont Franz Kafkától, természetesen eredeti nyelven. Ahogyan ehhez illő módon az Ave Maria is németül csendül fel a gramafon tölcséréből.
"– Különleges egy gépezet – mondta az Utazónak a tiszt, és noha jól ismerte már, mégis némi bámulattal nézett végig a gépezeten. Az Utazó, úgy látszik, csupán udvariasságból tett eleget a parancsnok meghívásának, a felszólításnak, hogy jelenjék meg egy katona ítélet- végrehajtásán, akit függelemsértésért és feljebbvalója megsértéséért ítéltek el. Ez az ítélet-végrehajtás nyilván a fegyencgyarmaton sem keltett valami nagy érdeklődést. Legalábbis itt, ebben a mély, homokos, kopár lejtőkkel körbezárt kis völgyben a tiszten és az Utazón kívül csak az elítélt álldogált, eltompult, duzzadt ajkú, bozontos, borostás férfi, meg egy katona, ő tartotta a nehéz láncot, amelybe vékonyabb láncok kapcsolódtak: ezekkel kötözték meg az elítéltet a bokáján, nyakán, és még ezeket is újabb láncok fűzték egymáshoz. Az elítélt egyébként olyan megadóan viselkedett, hogy kutyaalázata azt a látszatot keltette: akár szabadon is engedhetnék, hadd futkározzon a domboldalban, s az ítélet- végrehajtás kezdetekor csak füttyenteni kellene neki, máris visszatérne.
Az Utazónak nem sok érzéke volt a gépezethez, szinte közönyösnek látszott, ahogy föl-le járkált az elítélt háta mögött, miközben a tiszt az utolsó előkészületekkel bajlódott, hol a mélyen földbe süllyesztett gép alá bújt, hol pedig létrára mászott, hogy a fönti alkatrészeket is megvizsgálja. Mindezt voltaképp egy gépészre is hagyhatta volna, a tiszt azonban igen buzgón végezte munkáját, vagy azért, mert lelkes híve volt ennek a szerkezetnek, vagy mert egyéb okok miatt nem bízhatta a munkát másra. – Most már minden kész! – kiabált le végül, s lekúszott a létrán. "
Ekkor egy ismerős vámpír jelenlétét érzékeli a telkéről. Úgy surrant be a birtokra, hogy a ház ura másodpercnyi fáziskéséssel érzékeli csupán. A gyász, az lehet, más semmi sem. Álmatagon vesz tudomást ennek tényéről, majd felül. Ujjai között ott lóg a régi, de alig megviselt könyv, valószínűleg első kiadás, ismerve Ulliel kifinomult ízlését. Szereti a különlegességeket, a ritkaságokat. Ez vonzotta asszonyához, akit immáron eltemetett a hideg földbe, akár csak E.A.Poe Lee Annácskát, aki valójában a költő szerett neje, Virginia volt, akit szintén túl fiatalon vitt el a halál. A férfi megindul a hátsó ajtó felé, lévén ahhoz közelebb áll az a fa, melynek Lola támaszkodik. Késő nyári éjszaka van, de az idő itt, a Darklore Negyedben és Nameless Town-ban úgy általánosságban kissé borongós, mint mindig. Tökéletes tehát egy maguk fajta szörnyetegnek. A vendég azon kevesek közé tartozik, akik ismerik Oliver valódi arcát, amit semmiféle emberi maszk nem fed. Gyermekkoruk óta sok időt töltöttek együtt, még is, valamiért a fiút érte az a privilégium, hogy több időt tölthetett a lány apjával - mi több, hogy egyáltalán időt tölthetett vele. Ám erről nem beszélnek. Oliver sosem említette, Lola így vagy mit sem tud erről vagy egyszerűen ő sem hozta korábban szóba. Most azonban itt van, annyi év után. Mert bár gyerek fejjel sok időt töltöttek együtt, rengeteg "csintalanságot" követtek el, elsodródtak egymás mellől. A régi, szép idők...mikor ártatlan, halandó anyókákat cserkésztek be, vagy mikor a különféle szúró-vágó eszközöket csodálták - s próbálták ki - Oliver apjának hatalmas gyűjteményéből. Persze, Ulliel mama sosem tudott rájuk haragudni, de a vérfürdőt azért olykor maguknak kellett feltakarítani. De kamaszok lettek, Oliver pedig elutazott a Bermudákra a Dexternon Akadémiára, majd újdönsült arájával a városba költözött. Vajon hol volt addig Lola Ulliel? Egy biztos, most itt van. Oliver az egyik kezét fekete farmerjának zsebébe mélyeszti, a másikból himbálózik a kötet. Olajfekete inget visel hozzá, nyakkendő nélkül, a felső gomblyukak hanyagul tátonganak. Ahogyan a régi ismerőshöz közeledik, unokahúgához, Kafka írása tovább él az elméjében, hiszen a lapok pusztán az olvasás illúziójához kellő tartozékok, a művet tudja fejből.
"- Érti a folyamatot? A borona elkezd írni; mihelyt elkészül az ember hátán az első írás vázlata, a vattaréteg elfordul, s lassan oldalt dönti a testet, hogy új teret adjon a boronának. Közben a véresre írt helyek a vattára tapadnak, amely különleges kikészítése folytán rögtön csillapítja a vérzést, és előkészíti az írás újabb elmélyítését. Ez a csipkézett fogazat itt a borona peremén aztán a test újabb átfordításakor letépi a sebekről a vattát, a gödörbe szórja, és a borona újra dolgozhat. Így ír és vés egyre mélyebbre; tizenkét óra hosszat. Az első hat órában az elítélt jóformán ugyanúgy él, mint azelőtt, csak épp fájdalmai vannak. Két óra múlva kivesszük a szájából a szőrlabdát, mert akkor már nincs ereje az üvöltéshez. Ide, az ágy fejéhez, ebbe a villanymelegítésű kis tálba meleg rizskását öntünk, s az illető, ha van kedve hozzá, ehet belőle, kinyalogathatja. Senki sem mulasztja el ezt a lehetőséget. Ilyenről nem tudok, pedig nekem nagy a tapasztalatom. Csak a hatodik órában megy el a kedvük az evéstől. Olyankor rendszerint letérdelek melléjük, és figyelem ezt a jelenséget. Az illető ritkán nyeli le az utolsó falatot, csak forgatja a szájában, és a gödörbe köpi. Akkor le kell hajolnom, különben az arcomba okád. De hogy milyen csöndes lesz aztán a hatodik órában! A legostobábbnak is megjön az esze. A változás a szeme körül kezdődik. Innét terjed tovább. Tekintete olyan, hogy szinte arra csábít: feküdjünk mi is a borona alá. Pedig nem is igen történik más, csupán az elítélt kezdi kibetűzni az írást, száját csücsöríti, s mintha hallgatózna. Ön is látta, szabad szemmel nem könnyű az írást kibetűzni; a mi emberünk azonban a sebeivel betűzi ki. Ez persze nagy munka; hat órára van szüksége a befejezéséhez. Akkor aztán a borona fölnyársalja és a gödörbe veti, ott a véres vízbe és a vattára zuhan. Az ítéletet ezzel végrehajtottuk, és én meg a katona elföldeljük a hullát."
Még mielőtt oda érne a fiatal nőhöz, már út közben megszólítja. - Nem gondoltam volna, hogy pont most, pont itt találkozunk újra. Jegyzi meg, őszinte meglepettséggel, mi több, kellemes csalódással. Pusztán karnyújtásnyira áll meg Lolától, ciánkék íriszei és tejfehér bőre "izzik" az éjszaka sötétjében.
Lola C. Ulliel
Faj :
vámpír
Kor :
27
Családi állapot :
Kapcsolatban
Születési idő :
1997. Mar. 17.
Hozzászólások száma :
50
Tartózkodási hely :
Apja körül
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Vas. Aug. 30, 2020 8:29 pm
Oliver
&
KicsiRipper
Elmarad az őrlődés, nem tépem magam azon - mondjuk sosem -, hogy miként fog rám nézni, mit fog látni, hisz évek teltek el, talán már a nevem is feledésbe merült neki. Nem hibáztatom érte, meglett a saját élete, kár hogy ily' tragikus módon siklott ki, de máig úgy gondolom, ha a Sötétség nem veszi el tőle a nőt, ő maga adta volna át magát neki. Mert azt hiszik. Mert naivan hiszik, hogy az árnyakban megbúvó szörnyetegekkel elbírnak, ringatják magukat álmokban. Mert ők majd megzabolázzák a vadat, mert miattuk majd más lesz. Nem lesz. De naiv, gyenge lélek ezt sosem fogja megérteni, ahogy azt sem, a szörnyeteg miért szörnyeteg... mi teszi őt azzá. Hisz csak fivéremre kell nézni, tökéletes, a külseje olyan, hogy bármelyik nő bugyija nedves lesz, ha csak ránéz, és ha valaki mesterfokon űzi a színjátékot, az Oliver Ulliel. Egy kezemen meg tudom számolni azon személyek számát, akik belátnak az álarc mögé. Akik látják, ki ő, mi ő. Felvonom a szemöldököm, mikor már több másodperce itt állok, fogadtatás nélkül, és vágok egy grimaszt - amit ő még nem láthat -, lévén én is a gyásznak tudom be a késletetett reakciót, de.... nem vagyok jó a vigasztalásban, nem tudom, hogyan kell fájdalmat csillapítani, hisz én magam sem érzem. Egyszerűen tudom, hogy anyámnak jobb így, mint az az élet, ami rá várt volna. - A sötétség útjai kifürkészhetetlenek - nem bírom megállni, hogy ne hallassak egy drámai sóhajt. - Egyébként annyira nem is, Jean Ulliel itt van a városban. Én meg megtudtam, hogy ő az apám, ami egyébként utólag belegondolva logikus is, mert Mr. Ulliel és a felesége nem arról hírhedtek el, hogy félráva vámpírkölyköket karolnak fel... óóó az okát is tudom annak, én miért részesültem ebben a privilégiumban - küldök egy negédes mosolyt neki, szemüvegem mögött még a pilláim is megrebegtetem. - Drága Oliver, a nő, aki életet adott neked, úgy gondolja, letelt a gyász időszak, és ideje visszatérned a gyökereidhez, képzeld még méltó arát is talált neked.... engem - azt hiszem ennél jobban meg sem tudom játszani a lelkesedést, de azért óvatosan hátrálok pár lépést. - Nyugi... leállítottam, mielőtt még belelovallta magát... nem gondolta, hogy olyan opció is van a világon, hogy valaki nem akar Oliver Ulliel felesége lenni, de... ne értsd félre, testvéremként szeretlek, és tudom, mit sem számít nálunk a vér, de... a világ nem bírna el velünk - itt egy pillanatra elgondolkodok, vajon az apám is így dobta anyámat? Öröklődhet a gyér szakítási duma? - De ha megfogadsz egy jó tanácsot... vagy találsz magadnak új feleséget, vagy hazaruccansz, és leülsz a szüleiddel... mondjuk a divathéten, úgy imádom azokat a napokat - sóhajtok fel.. nem mintha ez nem rína le rólam, olyan ruhákban járok, amik vagy még bemutatásra se kerültek, vagy hosszú előjegyzési lista van rájuk, de... mindenkinek lehet gyengéje, nem?
Lassan télbe fordul az ősz, a kopáran kesergő-nyekergő fák elszenesedő ágai újra s újra meghajolnak a természet zord s annál közömbösebb erői előtt. Vészjósló, így írná le egy halandó pára reszketve - na de, ez ím, egy vámpír területe. Ami otthonos a vérszopónak, nyugtalanító s rettenet az emberi lénynek. A ház ura így szereti s így volt ez mindig is. A halál az ő szeretője. Megáll hát, nem messze kuzinjától, most nem mereng az elmúlás szépségein. Nem felel a sötétséget érintő, kegyetlenül találó megjegyzésre. Néma marad. Ez azonban nem tart soká. - Szóval...most tudtad csak meg, hogy Jack bácsi az apád, értem. Azzal feltételezem tisztában vagy, hogy ő Hasfelmetsző Jack, bár tény, még a rokonaink is feszengenek a témától. Sosem beszéltek a kis Lolával arról, kik is a szülei és hogy Jean miért nem fogadta úgy kegyeibe, mint unokaöccsét. Jean Ulliel a család fekete báránya, ennyit Oliver is megértett, már gyerek fejjel. Ennek okát azonban sosem érthette. Mi baj van azzal, ha egy vámpír prostikat öl, eszik és szórakozik az emberi hatóságokkal? Netán többről van szó? Egyszerre érdekelte és nem. - Tudok róla. Már egy ideje itt van, de nem tudom, miért jött. A feleségem találkozott vele, még életében. Jegyzi meg olyan higgadtan, mintha csak halandók beszélnének az időjárásról. Tovább hallgatja unokahúgát, majd ugyan olyan rezzenéstelen arccal sokkolja, vélhetően ismét. - Vártam már, mikor uszít rám. Mindig is szerette volna, hogy frigyre lépjünk. Szerintem eleve ezért intézte úgy, hogy sokat járhass hozzánk. Erősíthettük volna az Ulliel nevet, hiszen elég erős a férfi dominancia ezen az ágon. Atyáink fivérek, nincs lány testvérük, a távolabbi rokonok is vagy egykék, vagy fivérek. Sóhajthatna, de nem teszi, nem szokása, hacsak nem kell emberinek láttatnia magát. Az meg sem fordul a fejében, hogy anyja felebaráti szeretetből nevelgette anyja helyett Lolát, hiszen neki nem vér rokona...túl szép lenne, ha ezért vagy azért, hogy újra egyesítse rég elveszett nemzőjével. Viszont az egy szem fiát rajongásig szerette mindig is, ahogyan férjét úgy szintén. A dolog adja magát, Oliver szemében pedig ez semmiféle kegyetlenséget nem jelent. - Túl fiatal korom óta ismersz és túl jól ahhoz, hogy nőként lássalak, legyél bármily szemre való. Hiszen vaknak kell lenni, hogy ez ne tűnjön fel egy férfinak. Őszintén beszél, Lolával igen. Nem kellenek a szépítések, mintha csak tegnap lett volna az utolsó találkozásuk. Pont ott folytatják, ahol abba hagyták, mintha mi sem történt volna. Erős kötelék alakult ki - a vámpír gyermekek véres szövetsége. Tán túlzás volna testvéri vagy baráti szeretetnek nevezni, de ezek azok a szociális formák, melyek a legközelebb állnak ahhoz, hogy a két Ulliel kapcsolatát leírják. - Tervezem meglátogatni őket az ikrekkel. Anyám új kollekciót mutat be, idén is leszek a modellje a kifutón. Feleli, majd keserűen őszintén folytatja, bele sem gondolva abba, mennyire leforrázzák majd szavai Lolát. - Ellenben, már megbocsáss...de még ha nem is kívántál anyám kedvére tenni, vérlázítónak tartom, hogy úgy jöttél el hozzám egy tulajdonképpeni házassági ajánlattal, hogy egy másik vámpír ivadéka növekszik benned. Élesen felvonja egyik szemöldökét s egy pillanatra húga méhére pillant, majd vissza a sötét lencsék takarta szemekbe. Vérivóknál a nemzés szakrális, még véletlenül sem tolerálják egymás utódait. Míg az emberek szabadon házasodnak újra, ki-ki hozva gyermekét előző nászából, addig a vérszopóknál ez elképzelhetetlen. Nem nevelik más utódát. A szülő vagy elhagyja előző házasságban fogant kölykét vagy az új házastárs kivégzi, hacsak a szülő nem tesz ennek eleget. Ha a gyermekek felnőttek, természetesen a kérdés irrelevánssá válik. De egy vámpírnak a saját továbbörökítése életbe vágó. Így Oliver úgy érzi, joggal lehet sértett, bár tán apasága fokozza ennek tényét. A vámpírszülő ösztönei még frissek, asszonya elvesztése miatt pedig csak még kiélesedettebbek.
Lola C. Ulliel
Faj :
vámpír
Kor :
27
Családi állapot :
Kapcsolatban
Születési idő :
1997. Mar. 17.
Hozzászólások száma :
50
Tartózkodási hely :
Apja körül
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Szer. Nov. 11, 2020 9:15 pm
- Amit nem is csodálok, mert már azt is tudom, miért feszengenek - villantom meg a csintalan kislány mosolyom, amit ő már sokszor láthatott. Remek ötletgazda voltam, és imádtam, hogy Olivert mindig magammal tudtam rágatni, csak mert tudtam, csináljunk bármi kegyetlenséget gyerekként, ha vele csinálom, mindenki elnézőbb. Már akkor is megvolt mindene ahhoz, hogy bárkit levegyen a lábáról, az idő teltével pedig kimaxolta ezt a képességét. Nekem akkor se ment volna ennyire jól, ha akartam volna. De sose akartam. Maradtam Lola, a gyönyörű nőstény, aki legalább akkora fenevad, mint az apja. Jó, ez túlzás, mert akkora sose leszek. Nem tudnám megtenni azt, amit ő. - Kár, hogy én nem ismerhettem... érdekelt volna a nő, aki foglyul ejti a szörnyeteg szívét - ezt tényleg sajnálom kicsit. Kíváncsi vagyok, mi az, ami megragadhatta ennyire Olivert, akinek egy halott nőnél nincs szebb látvány. De tény. A hulláknak is megvan a maga szépségük, azon se lepődnék meg, ha nem földben lenne a felesége, hanem a pincéjében hét lakat alatt. - De az nem lett volna egy jó házasság, és tudod én ellenzem az elrendezett dolgokat - szeretem, hogy megért. Hogy nem vesz személyes sértésként, hanem képes racionálisan belegondolni abba, mennyire nem lett volna ez jó. És most már biztos is vagyok benne, hisz számomra csak egyetlen férfi létezik, de kimondani se merem. Nem helyes. - Ugye milyen lelombozó? Ha csak a csomagolásod ismerném, lehet... nem, akkor se tudnék beléd szeretni. De hálás vagyok a szüleidnek, és annak, hogy vagy. És szeretlek is... úgy, ahogy kölyök koromban - és részemről itt vége is a drámának. Ennyit tudok az egészhez hozzátenni, de legalább neki ki tudom mondani, mert tudom, az távol áll attól, amit iránta érzek... nagyon távol. - Megőrülök anyád ruháiért... és ki tudja, lehet ott majd találsz méltó arát... akinek legalább ízlése is van - vigyorodok el, teljesen rálelkesedve a témára, hogy aztán pillanatokon belül, vágjak értetlen fejet. - Te mégis miről beszélsz? Rohadtul nem vagyok terhes, és az is biztos, hogy nem híztam - az utolsó szavakat tagoltan, lassan sziszegem, mert nézd már meg... sérteget, én meg hajlamos vagyok kiakadni, ha a hiúságomon ejt csorbát valaki. - Lehetetlen - erőtlenül, esendően, mikor látom, nem mosolyodik el úgy, mint akkor mikor az agyam szokta húzni. Pedig azt hittem, fejbe vágta a nosztalgia, és verekedni akar. De nem, bárcsak ez lenne. Látom a vonásain, a testtartásán, hogy komolyan beszél, velem meg fordul egyet a világ. Tényleg megszédülök, még jó, hogy itt az a fa, aminek neki tudok dőlni. - mert, ha tényleg van bennem valami.... az Jacké - rá se bírok nézni, csak meredek üveges tekintettel magam elé, azzal se törődve, hogy a szemüveg leesik, szabad belátást engdve az értetlen, riadt tekintetemhez. Igen, talán életében először Lola Ulliel...fél. Megrázom a fejem. - Csak hallottam az időkapuról, és tudni akartam, amit senki se tud... átmentem rajta... és.. tudom, hogy nem helyes, amit tettem, az apám... Mit csináljak? Hogy lehet ez egyáltalán? - könyörgőn nézek rá. Könyörgöm azért, hogy adjon valami magyarázatot, mielőtt tényleg kifut a lábam alól a talaj. Igen, olvastam, hogy ára van meg minden, de az ilyesmi sosem érdekelt. - Oliver én...nem..akartam...ezt - és biztos lehet benne, hogy komolyan is gondolom. Jacket. Jacket akartam, akarom is mindennél jobban. De egy gyerek? Nekem? Tőle? Te Atyaúristen.
Oliver Ulliel
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Özvegy
Hozzászólások száma :
75
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza Csüt. Nov. 12, 2020 1:30 pm
Az esthajnali, hűvös szellő játszik az olajfekete selyem inggel, a rakoncátlan gallérral, amit gombok nem kötnek gúzsba. Bele túrva a gesztenyebarna hajba. De mindez csupán dekoráció. Édes kis félrevezetés. Olivernek pedig mindkét szemöldöke felszalad a hallottakon. - Nocsak. Megtudtál valamit, amit én nem? Incselkedik Lolával, noha valóban felkelti a dolog az érdeklődését. Mit tudhat kuzinja, amit ő nem? Kóstolgatja hát. Majd, mikor elhunyt neje kerül szóba, egy egészen apró szünet erejéig nem felel. - Ő más volt, mint a többi nő. "Nők között királynő". Hogy Baudelaire szavaival éljek. Ember volt, de a szíve egy vámpíré. Sosem találkoztam még hozzá hasonlóval. De a jó dolgok mindig mulandók. Valójában minden oda vész...csupán mi magunk nem. Ha halandó volna, tekintete elvándorolna, midőn elmereng. De a ház ura ennél távolabb nem is állhatna az emberléttől - és emberségességtől. - Pontosan. Halálra marnánk egymást, ha egy ágyon kéne osztoznunk. Megrándítja egyik vállát, azt, amely keze a zsebében. Kioltanák egymást, hosszú távon. Lola szavai még is kicsalják azt a bizonyos Ulliel-félmosolyt, mely a család férfi tagjainak osztályrésze. Ezzel a mosollyal vadásznak s ezzel falják az asszonyok szívét, lelkét és persze vérét. - Van ami nem változik - mi. Mi nem változunk. Az idő szalad a szemünkben, de mi stagnálunk. A divatot illetően kuncog egy jót, nos, jó ízléssel lettek megáldva mindketten. Talán ez is családi vonás. Vagy vámpíri szocializálódás. - Te is eljöhetnél, mint a régi, szép időkben...jól mutatunk együtt a kifutón, apám is megmondta. És Yves Saint-Laurent is. Szereti Párizs és a divatdiktátorok fényűzését, az esztétika az, ami valójában a gyengéje. Legyen szó egy haldokló nőről vagy egy új Versace ruhakölteményről. Habár...már nem tetszeleghet soká a kifutón unokahúga, csak hamar gömbölyödni fog. És nem is rest ezt a szemére vetni. Semmi baja a terhes nőkkel, de az egészen más tészta, ha neki kéne egy úgy maradt leányanyát magához vennie. Nem sértődékeny, de ennek gondolatát nem tűrheti. Felvonja hát egyik szemöldökét és kíméletlenül alázza kedvenc rokonát a földig. Csak olyan Oliveresen. - Kuzin. Hát persze, hogy nem híztál. A magzat még túl kicsi. Bizonyára nem több néhány centiméternél. De mond csak, valóban...nem hallod? Hatásszünetet tart és pislog kettőt a lányra, találkozásuk óta most először. - Halk és ritka, de egyértelműen érzékelhető a szívverése. Neked fel sem tűnt? Elképeszti e a dolog, hiszen Lola is tiszta vérű, kiélesedett érzékekkel. Hacsak...nos, hacsak nem él tagadásban. Az mindent megmagyarázna. - E mellett, érzem a véred illatán. Más a hormonok aránya. Ewoletnél is így volt, mikor teherbe esett. Az anyák szervezete megváltozik, átalakul, kémiai szinten is. Nem mondja ki, de a lány a Kapu révén egyértelműen tudhatja, honnan, pontosabban, kitől tanulta mindezt unokatestvére. - Miért volna az. Már egy párzás is elég, ha genetikailag össze illik a két fél. Te pedig nem tűnsz szűzleánynak. Nem sértésnek szánja, csak ismeri a vöröskét. Szépséges vámpírlány, bármelyik férfi verekedne a kegyeiért, fajtól függetlenül. És miét is ne szórakozhatna? Már éppen tovább ugratná a dologgal, mikor Lola akadozva kezd vallani. Immáron mind a két szemöldöke az egekben. Nem megy közelebb unokahúgához, az kénytelen a fának támaszkodni. Egyelőre megfigyel, határozottan. - Jacké, azé a Jacké? Hasfelmetsző Jacké, az apádé? Össze találkoztál vele és véletlenül beléd esett újra meg újra és újra, így lehetséges. Nagyon egyszerű a mechanikája, kuzin. Feleli ridegen, de érezhető, nem hagyják hidegen a hallottak. Cseppet sem. - Menjünk be. Javasolja ezen a ponton és átkarolva Lolát segíti beljebb. Ugyan azon az úton mennek vissza, amely ösvényen Oliver kijött a házból. Leülteti a lányt a nappali kanapéjára és leül vele szemben, keresztbe tett lábbal. - Tehát, ha jól értem, úgy akartál információhoz jutni az apádtól, hogy elcsábítottad? Nem is leplezi megdöbbenését, kíváncsian várva a megerősítést. Kicsit sem tűnik ugyanis túlkapásnak. Talán elég lett volna megkérdezni a bácsikáját. - Már megbocsáss, de ha nem akartad volna, nem csúszott volna be olyan könnyen. Mit is mondhatna, a lány nem úgy néz ki, mint akin erőszakot tettek. Na meg egy vámpírt nehéz olyasmire kényszeríteni, amihez nem fűl a foga. A pillanatnyi döbbenet után realizálja a dolgok súlyát, de nem a rokon magánéletét illetően. - Azt mondtad...Idő Kapu? Össze vonja szemöldökét és térdére könyököl terpeszben. Hallott már róla. De ha valóban létezik...az az idővonallal beláthatatlan dolgokat művelhet. Talán ez okozta az idődilatációt a dojoban, mikor Vellel volt? Feszültté válik. Hiszen az egyik percben még kedvese is ott volt, a másikban pedig már kihűlt a teteme. - Mit...tettél...Lola...fel sem tudod fogni a súlyát. Peregnek ajkáról a vészjósló szavak, egészen elhalkulva és lassan.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Oliver Ulliel háza 
